Áramszünet van. Sötét nincsen, mert már korábban vettem gyertyákat (Stefi barátom jóelőre mondta, hogy ilyen kelleni fog – köszönöm neki ezúton is a segítséget, meg a tanácsokat). Most – hogy kicsit előreszaladjak a házkeresés történetében – egy félig francia családdal együtt bérelünk egy házat. Amikor hazajöttem már javában sötét volt. Az ajtóhoz érve látom, hogy bent gyertya ég, a kanapén meg a nagyi ül, karjában a pici babával. Csak a gyertya sárga fénye világította meg őket, ahogy ott voltak, csendben. Egy idősebb etióp asszony, hagyományos ruhájában, kendővel, a karjában pedig a pici kislányka , aki még egyéves sincsen és halványbarna a bőre, mert az csak az anya afrikai,az apa francia, és úgy fogta, hogy a kendő betakarja. Olyan békésben voltak ott ketten, hogy nem is akartam az ajtó zörgésével megzavarni őket. Mintha valami csendes, meghitt ünnep lett volna. Mint nálunk a karácsony. Nem is nyitottam ajtót, Louis nyitotta ki nekem.

Ez az asszony etióp, nem is tud sem angolul, sem franciául, a lányával, Miheret-tel amharául beszélgetnek. Miheret a férjével, Louis-val franciául és angolul. Louis európai és úgy is öltözködik, úgy is néz ki. Miheret még fel-fel veszi itteni öltözéket, de igazándiból már európai ruhát hord és városban tervezik a jövőjüket, egy kicsi szálló-kávézó-vendéglő nyitásával. A kicsi lány már itt, az új, dinamikusan növekvő Mekellében fog felnőni és az apjáéknál, Párizsban. Számára még ismerős lesz az a hagyomány, amit a a nagyanyjától kap, de már távoli, nem más, mint egyik része az ő majdani identitásának. És itt vagyok én is, a kívülálló, aki megfigyel és csodálkozik, hogy itt, Etiópiában is milyen nemzetközi lett a világ. Együtt lakunk, így, öten: két amhara, egy francia, egy francia-etióp félvér és én, Magyarországról. Aharául, franciul és angolul folyik a beszélgetés (én persze csak franciául és angolul kapcsolódok be, de Louis is csak ezeket ismeri rendesen).

Afrika sem elzárt, távoli világ már, legalábbis nem annyira távoli és elzárt, mint volt. Szépen eléri ezt is az a fajta új világ, ami nálunk, Európában már ismerős és megszokott, ide is elér a globalizáció. Persze még sokáig nagyon távol lesz Európától, de azt hiszem, hogy szerencsésnek érezhetem magam, hogy most jöttem, és nem később. És, hogy egyáltalán itt lehetek.

Szóval áramszünet van és emiatt csend és nyugalom, nem szól a TV (bár egyébként sem hangos) és van valami különös meghittség ebben. Még beszélgetni és halkabban beszélgettünk. És gyertyafénynél gépelek, ami némileg mulatságos helyzet. Itt az áramszünetre fel kell készülni, nem rendkívüli esemény. Nem ritka, hogy a boltok, vendéglők tartanak egy aggregátort is, ilyenkor azt járatják, hogy legyen világítás, kávé,  miegyéb, szóval: vendég.

Eszembe jut egy párhuzam. Amikor kicsi voltam, a faluban, ahol laktunk és ahol a családom zöme ma is lakik, ha nem is volt éppen gyakori, de mindenesetre egyáltalán nem volt szokatlan az áramszünet. Mindig volt gyertya, dédnagyanyáméknál petróleum lámpa is. A helyzet hasonló volt az ittenihez, a fejlődés gyorsabb volt, mint a hálózat fejlesztése. Egyre több lett a hűtő, a mosógép, a háztartási- és ház körül használt gép. Itt is valami ilyesmi zajlik. Milyen érdekes, így, ennyi év után megint megtapasztalni ezt!

A szomszédok azt mondják, hogy olyan este kilenc felé vissza szokott jönni az áram, kíváncsi vagyok, vajon most is így lesz-e. Most 20:22 van. Két órával vagyunk az otthoni órák előtt, otthon még csak fél hét van.

Jó lenne ott lenni.