Sok szöveg után sok kép

Az előző bejegyzés hosszú és unalmas volt, látszik is a letöltések számán: abszolót negatív rekord, kevesen olvasták el. Hát, akkor jöjjenek ismét a képek, most azonban, mintegy kárpótlásul, jó sokat rakok fel. Igaz, ez azzal jár, hogy legközelebb megint nem lesz olyan sok kép, de vagy 10-12 érdekeset megint fogok találni :)

Ó, persze: miért nem frissült a blog olyan sokáig. A válasz egyszerű: mikor időm volt rá áram nem volt, amikor meg áram volt, időm nem volt rá. Internetkapcsolatom az egyetemen van csupán, szóval úgy kell ütemeznem a munkáimat, hogy a blog is beleférjen. Ehhez képeket kell válogatni, szükség esetén azokat kissé javítani, és persze a szöveget is meg kell írni. Viszont az elműlt héten viszonylag sok teendőm volt, ráadásul a szokottnál jóval több és hosszabb áramkimaradás. Volt, amelyik reggeltől délután háromig tartott. Így aztán hiába voltam akkor éppen szabad, a bloggal sem tudtam haladni, amikor meg megint lett áram )és így internet kapcsolat is), előbb az elmaradásaimat kellett pótolni, csak azután jöhetett volna a blog. Hát, ilyen ez itt. Egyúttal, ha már úgyis a témánál vagyok, megragadom az alkalmat, hogy mindenkitől elnézést kérjek, aki levelet írt nekem és még nem kapott rá választ. Fogok írni, nem felejtettem el (még), de mint látszik a fentiekből, ez nem annyira egyszerű. Így például a hét végén a családommal szerettem volna videóbeszélgetni, vagy hogy kell ezt mondani, de nem sikerült. Direkt e célból átmentem a szomszédban álló szállodába: háromcsillagos, puccos international hotel, wifivel, szünetmentes áramellátással. Na, mondom, innen biztosan menni fog a dolog, de nem ment. A wifit látta a gépem, kapcsolódott is, de mégse volt forgalom. Na, jó, megittam a tejeskávét -- 13 Birr volt, ez a szokásos kávéházi ár kábé kétszerese, vagyis összesen mintegy 180 Ft --  és átmentem a szomszédos internet izébe. Nem tudom, mi az ilyesmi neve: egy kis szoba, benne hat számítógép és ha fizet az embert, internetezhet (nem kávézó, mert kávé sincsen). A kapcsolat lassú, a gépek lestrapáltak, a billentyűzet leharcolt, de végül is megy minden, nincs gond. Persze, itt csak a chat jöhetett szóba, hát chateltünk. Szerencsére éppen a búcsúzásnál tartottunk már, amikor megint elment az áram. Így aztán aznap sem írtam leveleket és blogbejegyzést.
Ami meg a képek válogatását illeti, lehet, hogy van olyan, ami már volt. Ebben az esetben bocsánat, majd javítom a dolgot.
Na, de jöjjenek a képek!

Két etiópiai -- feltehetően tigrinya nemzetiségű -- fiatal. Még november legelején fényképeztem őket a szállodai szobán erkélyéről. Álldogáltam az erkélyen és fotózgttam, amikor arra jöttek és észrevettek. Rögvest megállatk, integettek és ragaszkodtak hozzá, hogy őket is fényképezzem le. Én ezt persze örömmel tettem. Ennél többet nem tudok róluk, de ez a hozzáállás később is sokszok meglepett. Előfordul, hogy teljesen ismeretlenek, ha látják, hogy fotózok, megállnak, vagy integetnek, vagy odajönnek és kérik, hogy őket is fényképezzem le. Persze, hogy megteszem, sok kép készült így. Legutóbb például egy kisfiúrél aztán meg egy öregebb emberről.

Egy folyosó az intézetben, ahol dolgozok. Itt nem viszik túlzásba a lakó és a munkaterek díszítését, vagy bármiféle dekorálását. Először ez nagyon zavart, de mostanra már megszoktam. Mindenesetre ez a fajta puritánság nem az én világom, nem is értem, hogy miért jó. Mindenesetre elég általános dolog, az itteniek az ilyesmire nem igazán adnak.

Ha már szóba kerültek az épületek, legyen itt még egy kép. Bár egyszer, ha eljutok addig, majd lesz szó külön is az építésről, máris sok fotóm van e témában. Ezen egy emeletes ház építése látható, a belvárosban. Mindenütt így csinálják: vabeton oszlopok, monolit vasbeton födémmel. A falat az oszlopok közé rakják és készen is van. Ami meg az állványozást illeti, minden célra, de tényleg mindenre, tehát állvány, födém, zsalu ezt a módszert használják: karnyi vastag fatörzsek és ágak kéreg nélkül, szeggel rögzítve. Ha kell olyan sűrűn rakják, hogy alig lehet elmenni közöttük. Persze, választhattam volna közelebbi, vagy részletesebb képet is, de ezen van egy nagyon szépen virágzó fa is.

Na, még egy kép épülő házakról. Igaz, ezek nem házak: szállodák. Az előtérben levő épület egy már kész szálló, de még nem üzemel, mert belül még van rajta munka, a mási kettő meg még csak szerkezetében van készen. Három új, ekkora szálloda! És közvetlenül mellettük van még egy régebbi, jó nagy hotel is. Érdekes ezt összevetni  pécsi idegenforgalmi fejlesztésekkel.

Egy ló a sokból. Tudom, volt már kép lovaskocsiról, meg lóról, de ez nagyon megtetszett. Ott ez a ló, szegény, láthatóan nem tűl jó erőben, a kocsi előtt. Előtte meg ott van egy teherautó, ami nmajd felváltja a munkában a lovakat. Addig azonban itt, Afrikában még sok időnek kell eltelnie. A nagyon dinamikus fejlődés miatt szükésg van a lovak szállítási kapacitására is, meg aztán nincs is pénz teherautóra. Ráadásul a kőolaj is importból jön, amiért nem lehet Birrel fizetni, mert az bizony nem konvertibilis. Az sem mindegy, hogy a lóhoz sokan értenek, vezetni meg kevesen tudnak. Így aztán sokáig maradnak még a lovak it Mekellében is, nemhogy vidéken.

Némelyik lónak más a sorsa. nem akarok ostobaságot írni, nem jártam még utána a dolognak, de a helyzet az, hogy sokszor láttam már effélét: ló vagy szamár megy magányosan az utcán. Láthatóan erősen le van fogyva, gyenge és öreg. Hogy most ő magától megy hazafelé, vagy gazdátlan, kóbor állat, azt nem tudom. De nem egy ilyet láttam már, bár nem állítom, hogy gyakori lenne. Némelyikük olyan öreg, hogy már meg is vakult. Ez is csak ment szép lassan, szemben a forgalommal, ami se őt, se a forgalmat nem zavarta.

Ő az, közelebbi képen. Tényleg nincs nagyon jó állapotban. Persze, itt a lovat nem kedvtelésből tartják, hanem konkrétan munkára, rádásul nem a jobb móduk: ők teherkocsit vesznek. Kap enni annyit, amennyi kell neki, vagy amennyi jut, aztán jöhet a napi munka. A szamarakkal hasonlóképpen van, de a szamár olcsóbb is, igénytelenebb is. Igaz, gyengébb is.

Ezek meg itt juhok. Van belőlük jó sok, mindig látni párat. Ezeket éppen a piacon fotóztam. A gazdájuk nem látszik a képen, de persze nincs messze. Hogy honnan hajtja őket, hová, azt nem tudom. Nálunk, ha állatokat kell egyik helyről a másikra vinni, inkább teharautóra rakják, aztán úgy viszik, de itt ez teljesen felesleges luxus lenne: van lába, menjen azon. Ami meg a pásztor munkáját illeti, az itt se kerül sokba. Meg se merem becsülni, mennyi lehet egy pásztor havi jövedelme, de valószínűleg nagyon alacsony. tervezem, hogy egyszer utánakárok ennek a jövedelem kérdésnek is, de azt már most látom, hogy itt engem -- legalábbis a jövedelmeket összehasonlítva -- hihetetlenül megbecsülnek. Érdekes, hogy ez Magyarországon nem így van.

Ezek a férfiak is piacon voltak aznap és valamin nagyon beszélgettek. Ahogy elnéztem őket, nem is vásárlók voltak, hanem zöldslgeket és gyünölcsöket hoztak. Részben magauk az árusok, részben meg szállítók. Jellegzetes etiópiai tempóban haladnak a munkával. Elvégzik, de nem szakadnak bele. Tulajdonképpen igazuk van. Itt nincs stressz és sietség. Nem is olyan könnyű ezt megszokni Európa után, nekem még mindig nem mindig sikerül felvennem a tempót. Nem arról van szó ugyanis, hogy nem dolgoznak, vagy lassan, hanem arról, ami a képen is látszik: ha van ideő, leülnek, megállnak, beszélgetnek, ráérve élik az életet. Ez akár szimpatikus vonásnak is tekinthető, de tényleg meg kell szokni.

Egy szép színes kirakat, tele gyümölcsökkel. Narancs, banán, görögdinnye, mangó, ilyesmik láthatók. Nem ritka ez, sok helyen van efféle, nagyon színes kirakat, a banánokat meg majdnem mindenütt így függesztika boltok elé. Egyébként egy kiló banán itt 15 Birr, vagyis 210 forint. Ez nem valami sok. Most is, miközben az egyetemen ezt írom, itt van mellettem fél kiló banán. A narancs is jó, de kicsit más, mint a nálunk ismert mediterrán narancs: nem annyira sötét a színe, inkább a sárga, mint narancssárga és belseje is sárgább, de persze finom. A mangó meg -- szerintem -- lének vagy salátának jó.

Ez is sárga, de már más téma. A házak körül itt nem szokás kerítést építeni, bár előfordul az is. Inkább falat építenek. Igaz, van olyan fal is, amiben kerítés-betétek vannk. na, szóval, nagyon sok ház körül, a falon szögesdrót van. Rendes szögesdrót. nyilván, a tolvajok ellen. Azt mondják, hogy itt nagyon jó  közbiztonság, mondjuk ez lehet, nem tudom, és legfeljebb ilyesmi fordul elő sűrűbben: lopások, kisebb bűncselekmények, komolyabb baj ritkán van. Ami a lopásokat illeti, egy utóbbi eset: a család, akikkel jelenleg közösen béreljük a házat, két felnőtt tagja éjjel jött haza. A taxiból kiszállva (ez ugye a minibusz, nem olyan taxi, mint otthon, az a Bajaj lenne), ahogy elindultak a ház felé, egyszer csak elszalad mellettük egy fiatal férfi és lekapja a nő fjéről a kalapot. Továbbszladt vele és amikor már elég messze járt, feltette magának. A kalapot. De miért lop valaki kalapot?

Ezt a fényképet abban a pékségben készítettem, ahol reggelente általában szamboszát szoktam venni. Ez a fiú, aki a hátán viszi az öccsét kenyeret vett. Nem a lapos lepénykenyeret, hanem a zsemleszerű, de kenyértésztából való kicsi kenyeret. Tizenkét éves körülire saccolom a korát. nagyon aranyos volt, elsőre megengedte, hogy lefotózzam (mint általában szokták) és az öccse is érdeklődve nézett a gépre. Azt ugyan nem gondolom, hogy itt az élet bukolikus szépséggel csordogál, de azt megfigyeltem, hogy a testvérek általában együtt mennek ide-oda, gyakori, hogy az idősebb vigyáz a kisebbekre: persze, hiszen a szülők esetleg nincsenek si otthon, dolgoznak -- ha van munkájuk.

Őket reggel, az egyetemi buszra várva kaptam le. Tulajdonképpen nincs semmi érdekes a képen, de mégis van. Ezek a fiatalok ugyanúgy öltöznek, mint bárhol másutt Európában és reggelente, vagy napközben ők is az okostelefonjukba mélyednek: böngésznek, vagy képeket nézegetnek, de sokan zenét hallgatnak. Ilyen szempontból nincs olyan nagy különbség a két kontinens között. Persze, azért valójában nagyon is sok van, de ami a fiatalokat illeti, ők nem zárkóznak el a nyugati kultúrális hatások elől.

Ez a három aranyos gyerek egy indiai okató három csemetéje. Az egyetemen nagyon sok külföldi van, mintegy 100 külföldi dolgozik itt. Persze, PhD-val rendelkezőkről van szó. Sok szakon meghatározó a külföldiek jelenléte, nélkülük az adott szakot csak sokkal alacsonyabb színvonalon lehetne vinni. Nem általános, de azért nem is ritka, hogy a család is velük tartson. Mindenesetre az már elég általános -- de kivétel itt is van --, hogy amikor iskoláskorúak lesznek, egy idő után hazamennek a gyerekek. Az etióp iskolák szinvonala azért bizony elmarad az indiaitól, meg persze az írás és a nyelv is más. Ők itt vannak, pedig lány és nagyobbik fiú is iskolás: úgy tudom, a török-etióp nemzetközi iskolába járnak. És nagyon örültek nekem :)

Ők is itt vannak, és ők is iskolás korúak. Éppen egy telefonon nézegetnek képeket. A nagyobbik lányon egyszerű ruha van, de a kisebbiken ünnepi, díszes ruha. Mivel sok az indiai, összejárnak, közösen ünepelnek, esetleg főznek. Esettükben az ünneplés leginkább vallási ünnepet jelent. Amikor ehhez a családhoz megyek, a kislányok rögtön megjelennek (különösen a kisebbik) és játszanak velem. Legutóbb éppen azt, hogy ő a fodrász (a kisebbik) és én az alany: hajmosás, vágás, szárítás, fésülés volt a menü. Azt is tudják, hogy jönni fog az én kislányom is és már előre örülnek az új társaságnak.

Macchiato. Sima tejeskávé, cukorral, habosított tejjel és a telején kávéval. De mindig így csinálják, netán még díszítik is a tetejét: az összekeverés a vendég dolga. Érdeke, hogy milyen kicsi adag: egy sima kávéspohárban hozzák ki, nincs félliteres bögrével vagy más efféle, bár az egyik helyen van "nagy adag" is: Az három decis.

A mai bejegyzés utolsó képe, a kék madár. Mintha csak a boldogság kék madara lenne. Nagyon szép madár. Ha valaki járatos a madarak világában, akkor éppen meg is mondhatná, hogy mi ez. Sok olyan madarat láttam itt, amit nálunk még sosem. Sasokat, apró magevő madárkákat, horgas csőrű, hollóméretűeket és többek között ezteket a ragyogó kékeket is. Itt ilyenkor is csipogás, cserregés és egyéb madárhangok vannak, a fák pedig zöldek, hiszen nincsen se tél, se hó, se hideg.

Nagyon hosszú bejegyzés, képek nélkül

Ez a bejegyzés nagyon hosszú és meglehet, nem túl szórakoztató. És képek sincsenek benne. Nem lehet mindig, mindenhová képeket rakni! A statisztika szerint lassan, de folyamatosan csökken az oldal látogatottsága, amit az ilyen hosszú írások csak tovább rontanak, úgyhogy legközelebb megint képek lesznek.:)

Hát, eljött ez is: eltelt az első hónapom Etiópiában. Egy hónap! Az első napon még nagyon érdekes volt itt lenni, utána viszont az első két hétben annyira szenvedtem, hogy legszívesebben azonnal hazautaztam voln. Az tartott vissza csupán, hogy ezt nem tehettem meg: már minden el volt rendezve az egyetemen (itt és ott is), nem mehettem vissza csak úgy, drága is lett volna visszautazni, meg különben is: mit szóltak volna hozzá a többiek, ha egy hét múlva visszamegyek?

Szóval, maradtam és eltelt az első hónap. Most már sokkal könnyebb, legalább nem szenvedek, csak simán hiányzik a csdaládom, a barátaim és a jól ismert helyek. Ezzel, gondolom, minden kitelepülő így van. Legalábbis a többiek, akik hasonlón már átestek, ezt mondták nekem. Szóval, én is csak annyit mondhatok annak, aki külföldre készül: az eleje nehéz lesz. Persze az lehet, hogy mondjuk Németországban nem olyan nehéz, mert közelebb is van, meg a kultúrális különbségek sem akkorák. Igen ilyen szempontból Etiópia nem tűnik jó választásnak. Más szempontból meg majd kiderül.

De ha már a különbségekről esett szó, nemcsak úgy van különbség, hogy most éppen mennyire más itt, mint Magyarországon, hanem úgy is, hogy mennire más itt, mint korábban volt.

Van az interneten egy 2005-ös beszámoló Etiópiáról, itt: http://matula.hu/index.php?section=article&rel=29&id=348.

Nem rossz írás, sokminden benne van és pont eléggé szubjektív ahhoz, hogy érdekes legyen. És éppen 10 éves. Milyen volt 10 éve Magyarországon? Nem is olyan könnyű felidézni. Éppen országgyűlési választás előtt állt az ország és szokás szerint mindegyik párt tudta A Jó Megoldást.

Tessék, itt egy kép: http://www.google.com.et/imgres?imgurl=http://img6.hvg.hu/image.aspx%253Fid%253D96c139b5-d5ff-40bd-920b-1c9171cd501e%2526view%253D77b35f82-3c9f-4f85-88fe-7bbfe9f7ce2c&imgrefurl=http://hvg.hu/nagyitas/20100330_parlamenti_ciklusok_kormanyok_nagyitas&h=623&w=950&tbnid=AD_ajQ56vstrAM:&docid=SSX-6ey5wOuanM&ei=Cd5WVuXqGIrxUKH8i_AN&tbm=isch&ved=0ahUKEwilk4zs763JAhWKOBQKHSH-At4QMwgeKAMwAw

Emlékszek a közhangulatra, már akkor se volt valami jó. Jó utoljára a 90-es években volt. Mennyit fejlődött Magyarország az elmúlt 10 évben? Mennyivel lett jobb? Ez azért is nagyon érdekes kérdés, mert van lehetőségen összevetni Etiópiával. Azzal az Etiópiával, amit otthon legfeljebb lesajnálunk, de valójában a magyar lakosság zöme valószínűleg azt se tudja, hogy Afrika melyik részében keresse. Itt ez a 10 éves beszámoló, ami meglehetősen igaznak tűnik, és itt vannak az én mostani élényeim. Ráadásul a tíz évvel ezelőttiszerző is éppen egy hónnapot töltött itt, mint én eddig. Van azonban egy fontos különbség: ő túrista volt itt, én meg itt élek. Másba látunk bele, máshogy állunk a dolgokhoz. Engem meghívtak magánházba is, őt nem. Én látom a hétköznapi élet minden oldalát, ő nem látta. Ő beutazta az országot és sokmindent látott, én meg csak egy helyen vagyok egy hónapja, dez sokkal alaposabban ismerem.

Most pedig összevetem a kettőt. Nagyon-nagyon érdekes és tanulságos lesz, azt már most elárulhatom.

---------------------------

Bede Márton - Ha már az ember elmegy nyaralni, akár valami érdekes helyet is kinézhet magának. Etiópia éppen ilyen: a világ egyik legszegényebb országa, dicső múlttal, megalázó jelennel és nem létező jövővel. Annyi és annyiféle látnivalója van, hogy azzal csak olyan bejáratott úticélok, mint India, Peru vagy Olaszország tudnak versenyezni, ennek ellenére a turistabuszok és a hátizsákos hippik száma elenyésző. Ami pedig a legfontosabb, Etiópiát még normálisan elképzelni is lehetetlen otthonról - oda kell menni és megnézni.

Ez így van a mai napig, nem változott.

népesség: 67 851 281 fő; GDP: 700 dollár/fő; internethasználók: 75 000 fő; forrás: CIA Factbook

Ez már nem ugyanaz: jelenleg a népessége mintegy 95 millió fő, vagyis 10 év alatt majdnem 30 milliónyival lettek többen! Látszik is, az utcák tele vannak fiatalokkal, sokkal többen vannak, mint az idősek. Ez nagyon meghatározza ám az utcaképet és a hangulatot! A boltokban nem az idősekkel találkozik az ember, az utcán nem nyugdíjasok sétálnak, hanem mindenütt a 30 évnél fiatalabbak vannak többségben. Persze, vannak idősebben is, de ők tényleg kisebbségben vannak. A vásárlóerő paritáson mért GDP/fő (valószínűleg ezt használta a tíz évvel ezelőtti cikk szerzője is, most már 1,455 dollár/fő, vagyis a tíz évvel ezelőtti duplája! Ez azért nem gyenge, még az inflációt figyelembe véve sem. Jó, persze, sokkal kevesebb, mint a magyar érték (ez 24498 dollr/fő), de itt most a növekedés a lényeg. Az internethasználat aránya már 2013-ban is 2% körül volt, mostanra tuti, hogy 5% felett van, ami az jelenti, hogy 75000 főről jó 5 millióra emelkedett.

Van egy brazil mondás, hogyasszongya: "Brazília a jövő országa - és az is marad". Aki pedig már járt ilyen kedvesen fejlődő országban az csakis helyeselni tud. A harmadik világ ugyanis alapvetően vidám hely, ahol bár a lakosságnak semmi pénze nincs és fiatalon hal meg, a focimeccseket legalább nagyon tudja élvezni, és hajnali háromkor a pálmakunyhójában felverve is olyat tud énekelni, hogy abból egyből cédé lesz a világzenei szekcióban. Amikor ilyen országokról hall az ember, kiváló alkalom nyílik az elmerengésre azon, hogy "hiába a sokezer kilométer és sokezer GDP/fő dollárnyi különbség, azért valahol csak egyformák vagyunk", meg hogy "nézd meg a fotókat, azért a kisgyerekek itt is mosolyogva játszanak a porban". Vannak viszont olyan rohadó csücskei is a világnak, amelyek nem igazán hajlandóak úgy viselkedni, ahogy azt egy fejlődő országtól szeretnénk: sokkal érdekesebbek, sokkal eredetibbek és sokkal, de sokkal reménytelenebbek az elvártnál.

Érdekes összefoglalása ez a harmadik világnak, és persze van is benne igazság. Az azonban, hogy Etiópia sokkal, de sokkal reménytelenebb legyen az elvártnál, már semennyire sem igaz. Sokkal, de sokkal reményteljesebb a várhatónál.

Addisz Ababa egyáltalán nem a világ vége. Egyrészt egy átszállással, fél nap alatt elérhető Budapestről, másrészt meg ennek az egész világ vége dolognak nincs sok értelme. 2005-ben több hetes expedíciót kell ahhoz szervezni, hogy olyan településre juthassunk, ahol még senki nem hallott David Beckhamről, bár őszintén ez is csak feltételezés, valójában a világnak én még nem hallottam olyan pontjáról, ahol ne hallottak volna Beckhamről, pontosabban egyről igen, de ott meg a világ másik felén zajló másodosztályú krikettbajnokság eredményeiből volt naprakész az egész falu. Attól viszont, hogy még nem a világ vége, még ijesztő dolog ide éjszaka megérkezni - a repülőből csak az látszik, hogy Afrika harmadik legnépesebb városában gyakorlatilag nincsen világítás, néhány nagyobb úton és épületen kívül teljes a sötétség.

Tényleg nem a világ vége. Bécsből közvelten járat indul ide, (meg még nagyon sok helyről). A repülőút mintegy 6 óra és a legmodernebb Boeingeket, a Dreamlinereket használják, ezért kényelmes az Economy class is. 

Én kora reggel érkeztem, de este indultam tovább Mekellébe. Bizony, a város ki van világítva. Persze nem úgy, mint Budapest, de ki van világítva rendesen. Igaz viszont, hog a vidéki Etiópia nincs kivilágítva: egyelőre enneél sokkal, de sokkal fontosabb dolgaik vannak. De azért haladnak a kivilágítással is. Mekelle, ahol lakok, például ki van világítva éjszaka. Igaz, nem ritka az áramszünet. Ami pedig David beckhamet illeti, szerintem hallottak róla, mert nagy focirajongók. Róla még én is hallottam, igaz, csak a nevet ismerem, hogy pontosan mit is csinál és hol, azt már nem tudom.

Hosszú ideig azt hittem, hogy az Andok reménytelen lejtőire épült bolíviai fővárosnál, La Paznál nincsen szomorúbb nagyváros, Addiszt megismerve viszont már egészen más a helyzet. Ez minden bizonnyal a legnagyobb falu a világon, ahol mindenféle várostervezés nélkül lakik együtt ötmillió ember. Nincsen városközpont, az alig száz éve alapított fővárosból ezen kívül hiányoznak még olyan dolgok is, mint Szép Épületek, Szemrevaló Utcák és Nevezetes Helyek. Ha a nyugati országok követségei és egyéb befolyási övezetei nem lennének sokméteres kerítéssel gondosan körbekerítve, tulajdonképpen nem is lehetne tájékozódni. Ja de mégis: egy etióp származású szaúdi dollármilliárdos, világosan felmérve népe szükségleteit, pár éve a város mellé húzta fel a Sheraton-lánc egyik legimpozánsabb tagját, hogy az ENSZ-nek legyen hol kárpótolnia alkalmazottait azért, hogy Etiópiában kell dolgozniuk.

Etiópia városainak egyik problémája valóban a gyors és nem túl kontrollált városnövekedés. Ez most is így van. Ugyanakkor ezek a városok már nem óriásfaluk: Egyre több modern épület található bennük és meglehetősen gyorsan halad az útépítés is. Míg 5 éve mekellében csak a legfonotsabb utak voltak aszfaltozva, mára már az egész belváros kockaköves vagy aszfaltburkolatot kapott és a külsőbb városrészekben is nagyon sok út van burkolva. Persze, nem mind. Addisz pedig egyáltalán nem tűnik falunak. Ha már a szállodáról is szó esett 10 éve: Mekellében csak négycsillgos szállodából épül éppen kettő, mindegyik olyan jó 10 emeletes. Kisebb hotelekből további mintegy öt építéséről tudok. Háromcsillagos hotel több is van, mindegyikük 10 évnél fiatalabb.

Etiópia két minden szempontból elkülöníthető részre osztható. Az egyik az, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért kulturális Etiópiának, és az Addisztól északra elterülő, a tengerszint felett 2500 és 4000 méter között fekvő felföldet foglalja magába, ahol a nagyjából 1700 éve keresztényként élő amhara és tigrinya népcsoportok laknak. Ez Abesszínia, ahol szabadon vadászhatna Júdea oroszlánja, ha nem irtották volna ki már rég az állataikat féltő pásztorok, Hailé Szelasszié és a legenda szerint Sába királynőjének szülőföldje, ahol az etiópok szent meggyőződése szerint Axum városának egy ótvar kis kápolnájában ők őrzik az eredeti frigyládát Mózes kőtábláival, Afrika egyetlen szeglete, amelyet soha nem tudott meghódítani imperialista európai nagyhatalom (csak Olaszország röpke öt évre, de ezt tényleg hanyagoljuk el a sztori teljességének kedvéért). A mai Etiópiának a felföldön kívül eső részei, a keleti sivatagok, a nyugati gazdag kávétermelő területek és a trópusi dél a csupasz seggel rohangáló, egymással még mindig háborúzó törzseivel szinte mindenben különböznek az északi országrésztől. Itt többségben vannak a muszlimok, a többségi népcsoport az oromo, és a hangulat sokkal inkább afrikai, mint a semmihez nem hasonlítható felföldön - erről kicsit lejjebb.

Hát, ez így van most is.

Etiópiában tömegközlekedéssel utazni irtózatos élmény. Előre tudtam, hogy az lesz, mert valahogy mindenki, aki már járt az országban ezt tartotta a legfontosabbnak megemlíteni, de még így is minden várakozásom alul lett múlva. Az utak borzalmas állapotban vannak, Addiszon kívül szinte semmi nincs leaszfaltozva. A buszok között egy sincs, ami húsz évnél fiatalabb lenne, viszont kétszer annyi jegyet adnak el mindegyikre, mint ahányan kényelmesen le tudnának ülni. Minden járat reggel hatkor indul, ehhez ugye öt előtt kell kelni, így az egész napos jó hangulat egyből meg van alapozva. Az etiópok nem bírják gyomorilag a kanyarokat, márpedig a felföldön más sincs, mint kanyar, így a busz fele az egész utat végigokádja. Jobb esetben csak amhara popzene üvölt, a rosszabbikban amhara harci dalok, ami leginkább úgy hangzik, mintha a Bizottság együttes legelső próbáján egyszerre ordibált volna mindenki fejhangon. A busz minden résén ömlik be a por, ami orron-fülön-szájon át eldugítja a fejet, a tizenkét órás út végén a szürke minden árnyalatában lehet köpni néhányat. Utazás közben viszont legalább viszonylagos béke van.

Nem utaztam ilyen buszokon. Repülőjáratok kötik össze a fővárost a vidéki centrumokkal, mégpedig elég sűrűn. Mekellébe pldául naponta öt gép érkezik Addisból és persze öt is megy vissza. A helyiek számára nem nagyon drága az út, mintegy 1500 Birr, a külföldieknek azonban ennek máromszorosa az ár. Kivéve persze, ha van tartózkodási engedélyük, akkor ők is a helyi árat fizetik. Repülővel az út 1 óra, autóbusszal 12 óra. Sok az új busz is, mindegyik kínai. Tényleg újak, aligha lehetnek pár évesnél idősebbek, de ha busz beszerzéssel foglalkozó valaki olvassa ezt a blogot, akkor hadd tanácsoljam neki a kínai buszok elkerülését. Majd még írok egyszer a közlekedésről is, de előrevetem: a kínai buszok nem jók. Abba tényleg bejöhet a por.

Én helyi buszokat – minibuszt – használok, vagy az egyetem buszát. Érdekes, de az most is megvan, hogy a sofőrök szívesen üvölteteik a zenét vagy a rádiót. Hogy ennek mi lehet az oka, azt nem tudom, de tény, hogy ez a szokás – bár nagyon megritkult – nem veszett ki. Viszont a zene modernebb: sok a nyugati hangszerekkel és nyugati stílusjegyeket mutató zene, noha azokban is abszolút dominál a helyi dallamvezetés és a helyi, nagyon jellegzetes ritmus. Amerikai vagy európai modern zenét nem nagyon hallottam, vagy csak elvétve. Érdekes, hogy a kkori s képesek az egész buszt kihangosítani, ha csak a rádió megy. Persze egy szót se értek az egészből, mert tigrinyául van. (Mekelle, ha ez még nem derült volna ki, Tigray állam központja, itt zömmel tigrinyául beszélnek. És persze a felföldön van.)

A gyakorlatilag két évezreden át teljes elszigeteltségben fejlődő etióp civilizáció (és ne féljünk itt a civilizáció szót használni, ha járt volna Etiópiában, még maga Samuel P. Huntington is külön fejezetet szentelt volna neki), amelyet először a pogány afrikaiak majd a muszlimok vágtak el teljesen a keresztény világ többi részétől, olyan alapvetően különbözik mindentől, amit a fehér ember képzel Afrikáról, hogy arra egyszerűen lehetetlen felkészülni. Az hagyján, hogy nincsenek szavannák meg szépen felöltözött és lelkesen szolgáló négerek, akik bwanának szólítanák az embert. A folyamatos bizalmatlanság és a néha teljesen nyílt ellenségesség, ami a felföldi etiópokból az idegen felé árad viszont csak egy ideig érdekes, a második hét után viszont már nagyon zavaró. A felföldi etióp ugyanis olyan kiválasztottnép-komplexussal rendelkezik, hogy azt a lubavicsi hászidok is megirigyelhetnék. Az általánosan elfogadott magyarázat erre az, hogy a nagy elszigeteltségükben évszázadokon át azzal tartották az etiópokban a lelket papjaik és császáraik, hogy talpon kell maradniuk, hiszen ők az Igazi Keresztények majd később az Igazi Afrikaiak. Ennek következményeként a felföldi etióp utálja a szomszéd falut (és figyelmezteti is a turistát, hogy ne menjen oda, mert biztosan kirabolják), a szomszéd törzset (civilizálatlan bunkók, nincs is ott semmi megnéznivaló) és ha tud a szomszéd országról, akkor azt is (háborúzó szemetek, plusz a nyugat kurvái).

Hát, ez, legalábbis itt Mekellében, nagyon sokat változott. Az alapmotívum ugyan maradt, de már nem ilyen éles a dolog. Egyrészt azóta nagyon sokan mentek ki nyugatra, döntően Európába és az USA-ba. A becslések szerint mintegy 2 milliónyian! Egy részük aztán hazatért és hozta magával a tapasztalatait is, de nagyon sokan élnek kint. Az ő élménybeszámolóik és az itthoniakkal való kapcsolattartásuk miatt változik a nyugatról és a saját magukról alkotott kép is.

De az tényleg meglepő, hogy azért alapvetően az a világhoz való hozzááláásuk, hogy ők azért nagyon jók. Talán nem a legjobbak, de nagyon jók. Hogy ez baj-e? Nem gondolom. De nagyon különös. Én a magam részéről egyáltalán nem tapasztaltam semmiféle nyílt ellenségességet, de mg burkoltat sem. Bizalmatlansággal sem találkoztam sose, mi több, inkább kimondott segítőkészséggel. Ugyanakkor persze az is előfordul, hogy néha amennire csak lehet, igyekeznek átverni, leginkább az árakkla. Ezt persze lehet kezelni, de attól még nem szeretem. Valóban büszkék arra, hogy keresztények, nem is kicsit. Ezen kívül akikkel először találkozok, rendszeresen megkérdezik, hogy hogy tetszik Mekelle, hogy tetszik Etiópia. Ezen kívül rendesen meg vannak arról győződve, hogy az etióp nép nagyon tehetséges, az etióp konya világhíres és nagyon jó. Hát, igen, a világ többi részétől való elzártság nem tesz jót az értékítéletnek, ehhez itt még több időnek kell eltelnie. Viszont változik ez, mert a városok a változás motorjai: sokféle ember él egy helyen, gyakori és intenzív interakcióban egymással. Szóval, bizony itt már nem olyan, mint 10 éve volt.

Az utazó szempontjából viszont még kellemetlenebb tény az, hogy a felföldi etióp őt ha nem is utálja, de jelenlétét leginkább azért tűri el, mert látja benne a fejőstehenet. Ha pedig a fehér ember nem hajlandó nyavalygás nélkül eljátszani ezt a szerepet, akkor olyan ellenséges reakciókkal kell szembesülnie, amilyenekkel talán sehol máshol a világon. A fehér ember étlapja az etióp éttermekben kétszer magasabb árakat tartalmaz, mint amit a bennszülöttek kapnak, a taxis nem elégszik meg egy szimpla átvágással, hanem simán tízszer annyit kér, mint honfitársaitól, valamint a felföldi etióp embernél nincs inkorrektebb alkudozó, simán képes egy kézfogással megpecsételt árat utólag megváltoztatni, amely eljárásért minden arab bazárban lincselés lenne a jutalma.

Ez itt már annira nem igaz, noha tényleg zavaró tud lenni. Tényleg az az alapállás, hogy aki ülföldi és fehér, az gazdag, ami így ebben a formában ugyan nem igaz, de egyébként van benne valami. Ezekhez az emberekhez képest én meglehetősen jó módúnak számítok és akkor még elég óvatosan fogalmaztam. Ebből a meggyőződésükből kiindulva aztán ténleg elég szemtelen árakat képesek mondani, de egy-két hét után már azért lehet ezt kezelni. Mivel azonban árak általában nincsenek kiírva, így könnyű dolguk van. Az én fegyverem az, hogy mindent megnézek és megkérdezek, így most már sokminden árát tudom. Most már nem banánt venni 30 birrér, mivel tudom, hogy 14-15 körül van kilója. Az utcai bicikliárust szó szerint kinevettem, mikor mondta, hogy 2000 Birr a bicikli. Egy szakadt, első fék nélküli, beragadt váltójú ütött-kopott bicikli. Ehhez azonban jó tudni, hogy a boltban a vadonatúj bicikli 3000 és 4500 Birr között van. Nyilván ő úgy látta, hogy az érdeklődő egy gazdag és ostoba fehérember (ferendzsi), akinek akármilyen árat mond, az egyrész úgyis elhiszi, másrészt meg gond nélkül kifizeti. Pedig nem. A Bajaj (háromkerekű taxi) használata az ár kialkudásával indul. Mindjuk este a Romanat körnékéről a Desta hotelig ez 20-25 birr lehet, inkább 25. Nappal ugyanez legfeljebb 20, de inkább 15. Persze, amikor megkérdezem a sofőrt, akkor először harmincat mond, de olyan is volt, hogy ötvenet. Ilyenkor mondom, hogy oké, de én nem turista vagyok, hanem itt lakok és ez bizony 20-25 szokott lenni. Erre persze ő is belemegy ebbe az árba. Ettől még persze lehet, hogy így is 5 birrel több nekem, mint a helyieknek, de ez már nem olyan jelentős különbség, hogy foglalkozzak vele. Mielőtt ezen felháborodnánk, hadd kérdezzem meg ismerősek valakinek a budapesti taxisok és az áraik? Különösen ami a külföldieket illeti. Esetleg ugyanez a budapesti bárokkal kapcslatosan?

A legrosszabb viszont kétségtelenül az állandó koldulás. Tarhálásilag Indiának például elég rossz a híre, de ott ez legalább a nagyvárosokra koncentrálódik, számtalan kis faluban senki nem foglalkozik ilyesmivel. Etiópiában viszont lehetetlen megszabadulni a koldusoktól, akik tulajdonképpen nem is azok a szó szoros értelmében. Inkább arról van szó, hogy a lakosság jelentős része amint fehér embert lát, azonnal átkapcsol tarhálásba, sokan közülük pedig egészen agresszíven képesek a dolgot előadni, elutasítás esetén jöhet a kődobálás meg a köpködés. A történelmi okokról a spekuláció számos, az etióp kereszténységnek az alamizsna mindig is fontos része volt, az utóbbi húsz évben az országot lerohanó nyugati segélyszervezetek pedig csak erősítették a képet, hogy a fehér ember semmit sem szeret jobban, mint ellenszolgáltatás nélkül pénzt és ételt osztogatni. A kisebb falvakban a gyerekek száz százaléka próbál pénzt kunyerálni, a három legnépszerűbb felvezető szöveg az "I never eat", az 'I'm a student, give me pen", és személyes kedvencem, a "My mother and father are dead, please help me", ami a hiányos iskolai angolnyelv-oktatásnak köszönhetően általában csak egy elhadart "Motherfather"-re egyszerűsödött. A huszadik után már tényleg csak hangosan lehet röhögni, pedig simán lehet, hogy éppen igazat mondanak - Etiópia nyomorúságába minden belefér.

Ez is megvan a mai napig, igaz persze, ez is sokkal gyengébben, mint ahogy an tíz éve volt. Egyészt különbésg az, hogy sokkal jobban élnek, mint egy évtizede és nagyon nagy a fejlődés tempója. Még ha magas is a munkanélküliség (13% körül van), akkor is sokan dolgoznak. Másrészt Sokkal jobb az angolnyelv tudás, különösen a fiatalok körében és ugye ők vannak a legtöbben. Nem ritka, hogy anyu mellett a boltban ott van a gyerek és az angol kommunikciót ő segíti.

De tényleg koldulnak. Tényleg nem ritka az, hogy „Hi, ferenji! Give me money!” Viszont általában ezt érthető angolsággal teszik. Itt nem is másznak rá az emberre, csak viszonylag távolról mondják a mondókájukat, de Addisban konkrétan tényleg előfordult, hogy körbevettek, tapogattak és úgy koldultak. Megfordultam és otthagytam őket. A dolog hátterében az áll, hogy a nyolcvanas években érkező, döntően amerikai segélyszervezetek, munkatársai valamiféle rosszul értelmezett segítségnyújtástól fűtve, mindig adtak pénzt, különösen a gyerekeknek. Ezt persze a helyiek megtanulták és kapásból küldték a gyereket, ha fehér embert láttk. Ma azonban a gyerek zöme már iskolában van napközben és nem tarhál. Igaz, éppen a hétvégén fordult elő az, hogy sétáltam az utcán egy viszonylag szakdt részen, ahol sok a városba betelepülő ember. Persze, volt vagy 5-6 „ferenji, give me money”, de egy szakad kisfiú nagyon kitartóan követett és nem csak azt mondta, hogy „ferenji, give me money!”, hanem azt is, hogy „Just one birr!” Persze nem szabad adni. Egyrész egy birr semmit sem old meg, másrészt csak olaj a tűzre, hiszen erre azonal odagyűlne a többi gyerek is, meg aztán másnap hogy mennék el arra pnzosztás nélkül? Aki úgy gondolja, hogy ez szívtelenség, az nyugodtan kérdezzen meg erről egy szocális munkást, mégis mi a helyes eljárás?

Na, szóval, kérdeztem, hogy tud-e angolul. Már a kérdést sem értette, amiből azonnal kiderült, hogy ezt a szöveget betanulta, ezt kell mondani a fehérembernek és akkor ad pénzt. Ahogy mentünnk, ő mögöttem időnként előadva a mondandóját, egy csapat biciklis fiú mellett mentünk el. Éppen akkor mondtam ennek a gyereknek, hogy látod, ha tudnál angolul, akkor több pénzed lenne (nem értette), mire az egyik – szintén 10 év körüli gyerek – nevetve szólt, hogy ő tud angolul, akkor most őneki adok egy birrt? Hát, elmondtam neki a sztorit és az is, hogy látod, ő nem tud angolul és éppen ezért nem érti, akárhogy mondom is neki, hogy nem adok pénzt. De te érted. Erre már ők is nevettek, meg én is. Az ők, az a négy-öt fiú a városban lakott, biciklije volt, rendesen járt iskolába tudott angolul. Az utánam jövő, a faluból frissen betelepült fiú nem tudott angolul, ebből a beszélgetésből sem értett meg semmit. Nem is nevetett. Micsoda epizód! Az új és a régi Etiópia egyetlen jelenetben. Ez a szerencsétlen szegény gyerek még etióp viszonylatban sem viszi sokra (valószínűleg), míg a városi, angolul is tudó biciklis kortársai előtt nyitva lesz a világ. Hát ez bizony óriási változás tíz év alatt.

Szegénység máshol is van, de amivel Etiópiában lehet találkozni, az még a világ számos egyéb szerencsétlen pontjának meglátogatása után is egészen elképesztő. Sajnos nehéz eldönteni, hogy pontosan melyik is a leglerohadtabb ország, annyiféle gazdasági mutató létezik, hogy az ember azt sem tudja, hova kapkodjon. Az mindenesetre biztos, hogy bármelyiket nézzük (gyermekhalandóság, várható élettartam, GDP/fő, úthálózat fejlettsége, akármi), Etiópia stabilan az alsó húszban van, és ha kivesszük a pakliból azokat az országokat, ahol jelenleg is háború zajlik, akkor nyugodtan besorolhatjuk a legrosszabb öt közé. Etiópia mellesleg HIPC is, azaz Heavily Indebted Poor Country, mely címet a Világbank osztja ki, és magyarul azt jelenti, hogy Bazmeg Ezekről Mondjunk Le.

Etiópiáról már nagyon nem kell elmondani. Igaz, nem is azt csinálják, amit a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tanácsol nekik, hanem inkább azt csinálják, ami nekik jó. Az éves gazdasági növekedés stabilan 10% felett van. Persze, van honnan növekedni, ez is igaz, de itt a lényeg az, hogy lehet növekedni, a szegénységből is el lehet indulni. Hihetelen a fejlődés, mAgyarországon ilen utoljára a 90-es években volt, azelőtt meg talán a háborús újjáépítés alatt. Csatornahálózat épül, utakat burkolnak és annyi az építkezés a városban, mint egész Baranya megyében, talán még több is. Á, biztosan több. Hol építenek Baranyában egyszerre két négycsillagos szállodát meg két új uszodát, egy új stadiont és egy komplett 30000 hallgatós egyetemet? Mindenesetre érdekes látni, hogy nem az a lényeg, hogy mit gondol a világbank, hanem az a lényeg, hogy mit tesza helyi kormányzat. Itt fejleszt.

Ez a sok szám meg érdekes adat nem sokat mond el arról, hogy milyen igazából szegénynek lenni Etiópiában, és egy teljes ott töltött hónap után is csak halvány elképzeléseim vannak a dologról. Egy kiürült, műanyag vizespalackért Afrika más országaiban is képes összeverekedni egy kisebb falu valamennyi felnőtt férfija, Etiópia legtöbb háztartásában viszont néhány mocskos trikón és víztárolásra használt benzineskannán kívül nincsenek is a falu szélén túl gyártott tárgyak. Az etiópok nagy része pénzzel csak akkor találkozik, ha sikerül egy meggondolatlan turistát lelejmolnia, különben a lehető legprimitívebb cserekereskedelmet folytatja. Ha még mindig nem lenne világos: a szerencsétleneknek egy kurva Coca-Colára nincsen pénzük, pedig az ott csak negyven forintnyi birrbe kerül, ami a helyi pénz.

Most már 15-17 birr a Coca-Cola, ami 220 forint körüli ár. Elég drága, legalábbis nekik. Egyrészt meg is van adóztatva, másrészt meg több lett a pénzük is. De mondjuk kegy tejeskávé egy kávéházban a belvárosban megvan 6 birrből! A falu is fejlődik, de a kormányzat kiemelten fejleszti a városokat, az ipart és az oktatást. Itt Mekellében is van cementgyár, autó összeszerelő, lemezgyár, Pepsi palackozó meg még sok egyéb. Ez mind fiatalabb tíz évesnél.

Etiópiának gyakorlatilag nincsen nemzetgazdasága. A lakosság nyolcvan százaléka a föld túrásából és satnya tehenek, kecskék és tevék terelgetéséből él. Hiába ered az Egyiptomot életben tartó Nílus vízhozamának kilencven százaléka Etiópiából, mivel az országban gyakorlatilag nincsen mesterséges öntözés (és nem is lesz a közeljövőben, mert Egyiptom konkrét katonai fenyegetéssel reagál a Nílus megcsapolására irányuló minden elképzelésre), így a lakosság életben maradása csak azon múlik, hogy időben megjönnek-e a rendes évi esőzések. Ahogy azt mindenki tudja, aki próbált már síelést szervezni kora decemberre, a kurva időjárásra a világon sehol nem lehet akkor számítani, amikor tényleg fontos lenne. Ennek megfelelően Etiópiában emberemlékezet óta rendszeresek az éhínségek, az 1984-es, amelyben több százezren haltak meg az északkeleti részén, és amely az egész Live Aid kampányt eredményezte még nem is tartozott a legrosszabbak közé. Az azóta eltelt húsz évben csak az akadályozta meg az újabb, hasonló kaliberű tömeges éhhalált, hogy a nyugati segélyszervezetek évről-évre el tudnak juttatni annyi élelmiszert Etiópiába, ami éppen elég a lakosság túlnyomó többségének életben tartására. Az etióp gazdaság közben megbízhatóan fejlődik visszafelé, 2004-ben például majd négy százalékkal sikerült hátralépni.

Ez annyira megváltozott, hogy ebből a bekezdésből ma már csak a szárazság állja meg a helyét. De még a Nílusra is megépítik a tározót, hamrosan indul az építkezés. Az ország meg a kontinens negyedik legerősebb hadseregét mondhatja a magáénak. Hihetetlen, de tényleg. Érdemes ezt az előző bekezdést ismét elolvasni, aztán felidézni, hogy a száraz időjáráson kívül ebből mára semmi sem igaz. Tíz év alatt! Na, hol is volt Magyaroszág tíz éve? És hol van most? És Magyarroszágon MINDEN feltétel sokkal jobb, mint itt. Kivéve talán az egészséges néplelket.

Annak a minimális pénznek, amihez Etiópia elsősorban kávéexportból és adományokból hozzá tud jutni a huszadát mindjárt el is költi fegyverkezésre, amely arányt a világon csak 17 ország tudja lekörözni. A verseny éles, mivel a szomszédos Eritrea a GDP-jének több, mint egytizedét fordítja taposóaknákra, kalasnyikovokra és lejárt szavatosságú rakétákra, őket már csak Észak-Korea nyomja le e téren. A két szomszéd legutóbb 1997-ben esett egymásnak 300 négyzetkilométernyi kősivatag tulajdonjogáért, a határ ma is le van zárva, sőt, Etiópiában mindenki arról suttog, hogy hamarosan jön a következő menet, a hadsereg már készülődik. Az ország egyébként Kenyán kívül gyakorlatilag az összes szomszédjával állandó konfliktusban van: Szudánt ugye mindenki utálja, Szomália nem is ország, hanem orgazdák és gyilkosok gyülekezete, Dzsibuti meg visszaél azzal, hogy amióta Etiópia elvesztette az Eritrea felé vezető kijáratot a Vörös-tengerre, kénytelen ennek a miniatűr francia csatlósnak minden megalázó feltételét elfogadni, csak használhassa az ottani kikötőt.

Valóban sokat költöttek fegyverekre. A mostani adatokat nem tudom, de azt igen, hogy erős hadserege van és bizonyára nem volt és nincs ingyen most se. De a szomszédaival való viszony nem változott túl sokat. Eritrea ellenség, a határok arrafelé le vannak zárva.

Az utóbbi harminc évben folyamatosan egyre rosszabb etiópnak lenni. Hailé Szelasszié császári diktatúrájából először Mengisztu kommunista rémuralmába sikerült lesüllyedni, majd az ő 1991-es bukása után hiába nyílt lehetőség végre valami minimális fellendülésre, az Eritreával folytatott háború és az AIDS rohamos terjedése következtében az életszínvonal csak romlott. Jelenleg az ország legalább öt százaléka HIV pozitív, ám a valós számot inkább tíz százalék körülire saccolják, és vannak olyan nagyvárosok, ahol a lakosságnak már az egynegyede várja a hamarosan eljövő halált. A kormány ezen a téren legalább megpróbál valamit tenni, a kotonreklámok tényleg a szemet kiszúrják, a hatásuk viszont nyilván elég mérsékelt egy olyan társadalomban, ahol él a babona, miszerint a HIV-fertőzött férfi meggyógyul, ha elkap egy szűzlányt, és egyébként is, ha éjfél után kefélünk, nem is lehet megfertőződni.

Hát, ezt nem tudom. De mivel az oktatást nagyon komolyan fejlesztik, szerintem ez is sokat változott. Azt viszont konkkrétan tudom, hogy egyes járványok ellen nagyon komoly sikereket tudnak felmutatni. Érdekes egyébként az egészségnevelés. Nem tudom, hogy megy, de az általános iskolák falán, kívül, hog mindenki jól lássa, rajzok vannak. Szemléltető ábrák, magyarázattal, falnyi méretben. A keringés, a légzés, a vese, ilyenek. Nem rossz, így biztosan megjegyez belőle valami minden diák. És ez már valami. Pláne, ha azt tekintem, hogy Magyarországon milyen hisztéria megy a védőoltások ellen. Ja, mert mi mindent jobabn tudunk. Az india kollégám house servatja (ez nagyjából a bejárónő lehetne, heti háromszor jön takarítani, mosni-vasalni, főzni) egy fiatal nő. Délutánonként nem dolgozik, iskolába jár és számvitelt tanul. Nem vinnyog, dolgozik és tanul. És komolyan hisz benne, hogy így neki jobb lesz. Persze angolul is tud, lehet vele beszélgetni.

Szemben mondjuk Indiával vagy Kolumbiával, Etiópiának nincsenek sikertörténetei. Nincsenek sikeres szoftvercégek, de még sikeres drogbárók sem. Az utóbbi húsz évben két etióp vitte valamire: Haile Gebreselassie és Kenenisa Bekele, az előbbi kétszer, az utóbbi egyszer nyerte meg a 10 000 méteres síkfutást az olimpián. Felőlem hangozhat kegyetlenül, de az a helyzet, hogy ha van valami, amire ráillik a "failed state" kifejezés, az mindenképpen ez az ország. Etiópia egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy működő darabja legyen annak a világrendnek, ami tőle teljesen függetlenül kialakult, és így örökre arra van ítélve, hogy ha a nyugat folyamatosan segít, akkor egyetlen fokkal az éhhalál felett tengődjön, ha meg egyszer a fejlett országoknak sürgősen szükségük lesz az itt elköltött pénzükre is, akkor az útszélen megdögölve végezze.

Ennek a bekezdésnek minden eges mondata tökéletesen hamis ma már. Tíz év kellett csak hozzá, jó vezető és önbizalom, amiben itt ugye nincs hiány. Egyébként nincs személyi kultusz vagy ilyesmi, de tényleg, mégis mindenhol ott van a változásokat elindító miniszterelnök képe. Mindenhol. Tényleg ennyire népszerű. No igen, a semmiből emete fel a népét a növekedés felé vezető útra.

Miután mindezen túltettük magunkat, Etiópiában egészen elképesztő élményekben lehet részünk. A kenyai határ közelében, az Omo folyó felső folyásánál például érdemes néhány napot valamelyik kisebb törzs falujában tölteni, ahol délutánonként a férfiak egyik része tajtrészegen veri össze egymást, a másik pedig rendkívül színvonalas röplabda-mérkőzéseket vív egymással, hogy aztán teljes harci díszben gyűljenek össze a közösség egyetlen tévéje elé, és bámulják országuk első viszonylag szabad választási kampányának politikai hirdetéseit. Addisztól északra Lalibelában a keresztény világ egyik legimpozánsabb templomegyüttesét faragták ki a XII. században a puszta sziklából, de olyan szinten, hogy az eredménynek semmi szégyenkeznivalója nincs a vele egykorú, európai román templomok előtt, ráadásul ezek még ma sem múzeumok, hanem működő kegyhelyek, ahol Lee Scratch Perry hasonmásai celebrálják a misét. Az eritreai határnál, csak köteleken felmászva megközelíthető kolostorok állnak 1500 éve, ahova nem csak nők, de nőstény emlősállatok sem tehetik be a lábukat, viszont a papoknak annyi eszük azért van, hogy szabályosan kifosszák az autónál várakozó turistanőket.

Etiópia a világ egyik legkülönlegesebb országa, és egy hónap alatt szinte semmit nem értettem meg belőle. Kettőnk közül nem bennem van a nagyobb hiba.

Én is egy hónapja vagyok itt. Nem utaztam be az országot, mert nem is tudtam volna Se annyi pénzem, se annyi bátorságom nincsen Viszont egy hónapja itt élek és olyan dolgokat tapasztaltam, ami bizony nagyon elgondolkodtatott és nagyon sok mindent megváltozatott bennem. Látom, hogyan élnek a mindennapokban és nem csak azt a felszínt, amit az idelátogató turista lát. Simán elhiszem, hogy Etiópia a világ egyik legkülönlegesebb országa, amit ha nem értek meg, akkor bennem van a nagyobb hiba.

Képek 3

A hétvégém alatt végül is nem jutottam el addig, hogy írjak, vagy bármiféle bejegyzést tegyek. Időm lett volna rá, de erőm nem nagyon. Internet kapcsolatom egyelőre csak itt, az egyetemen van, ahol lakok ott nincs. Persze, vehetnék mobilinternet hozzáférést, de azt majd csak akkor, ha már a többi, ennél fontosabb dologgal is végeztem. Addig, ha interneten akrok valamit elintézni, be kell jönnöm az egyetemre. Ez egyébként éjjel-nappl nyitva van, akármikor bejöhetek. Érdekes, hogy ezt Etiópiában meg lehet oldani, Pécsen meg nem (ahogy az is érdekes, hogy itt magasabb a fizetésem, mint Magyarországon, de az árakról és a pénzügyekről majd később akarok csak írni, ha egyáltalán).

Szóval, ha a akarok valamit, akkor ahhoz előbb be kell jönnöm ide, az egyetemre, ami nem olyan egyszerű, mert a helyi közlekedés igen sajátságos. Hétköznapokon reggel és este jár az egyetemi busz, mint arról már volt szó, de hétvégén nem. Ilyenkor várok egy taxit (Toyota mikrobusz), azzal bemegyeka belvárosba, aztán várok egy másik minibuszt és azzal az egyetemre. Egy-egy fuvar az út hosszától függően jellemzően 1,5--2,5 Birr között van (vagyis, olyan 20--40 Ft) Ez ugyan nagyon nem sok, de a buszok általában tömve vannak, amit nem szeretek, de mondjuk elviselek. További lehetőség a séta. Ez azonban sok időt vesz igénybe, minimum egy óra míg begyelogolok, közben pedig elég rendes emelkedők vannak. Ezt még mind el is lehetne fogadni, de vagy a rövidebb úton megyek (ez az egy órás), ami nagyon poros, mert még nincs burkolva, vagy a hosszabbon, ami ugyan burkolt, de másfél óra. A rövidebb út poros szakasza nem azt jelenti, hogy kicsit poros, hanem azt, hogy néhol 4-5 centi mély finom por van, amit az időnként elhúzó teherautók és buszok szép nagy felhővé kavarnak. Ez nem túl jó. A hosszabb út problémája, hogy előbb le kell menni a völgybe, jó sokat, aztán onnan fel megint csak jó sokat. Mintegy 2 kilométer folyamatos emelkedőről van szó, olyan 100 méteres szintkülönbséggel. Na, hát ezért jobb taxit használni. Néha-néha ugyan jó a gyaloglás, de itt mindennap egyelőre ezt nem jó csinálni.

A helyiek is így csinálják: ha van egyetemi/üzemi busz, akkor azzal mennek, ha nincs, taxival, ami ugyebár a helyi tömegközlekedést jelenti. Vagy gyalog. Ezt is sokan választják, mert ez a legolcsóbb, de olyan is van, hogy felfelé, ha éppen nincs rajta teher, szamárháton megy az, akinek van szamra.

Ennek az embernek -- de legalábbis a családnak -- van szamara, használja is: éppen valamit szállít vele. Ő is a városban lakik, és persze a szamara is. Nálunk ez már kiveszett, de mondjuk még az ötvenes években is sok ló volt a nagyobb városokban is, mert kellettek a vontatáshoz. Itt ez a mai napig élő hagyomány. A lovak és a szamarak a napi közlekedés részét képezik, persze már csak a teherfuvarozásban.

Ez a csacsi alighanem a gazdáját várja, addig is legelészik. Jól látható, hogy miért jó a szamár: egészen kevéssel is beéri, itt éppen a kockakövek közül kibújó növényzetet legelészi. A hátán a puttonyban két üres vizeshordó van, egy-egy mindegyik oldalon. Sietni nem kell velük, így a szamárfuvarozás erre teljesen jó.

Akinek jobban megy, az már lovaskocsival jár. Jól látszik, hogy a lovaskocsi itt mit is jelent. Négy kerék, általában úgy, hogy egy autó bontott hátsóhídja (tengelye) van beszerelbe kompletten, differenciálművel együtt. Erre van hegesztve az acélváz, amire a deszkázat kerül. Ennyi. A kocsi egy sima plató. Se ülés, se oldalfal, semmi egyéb. Mondjuk egyszerű és olcsó, az igaz és olyat is rá lehet rakni, ami nagyobb mint a plató. Hogy el ne guruljon vagy csússzon, amit ráraktak, általában hevederekkel rögzítik. Persze lassú ez is, de olcsóbb mint a teherautó és ahol nem kell a sietség ott ez is nagyon jó. ami a közlekedést illeti, érdemes megfigyelni a táblát: lovaskocsival behajtani tilos. Látható, hogy ez a kocsi hajtóját semennyire se érdekli, de senki mást sem. Jóformán minden közlekedési szabályt igen rugalmasan értelmeznek, esetenként döntve annak betartásáról vagy figyelmen kívül hagyásáról. Egy olyat láttam, amit az összes jármű betart: a piros lámpánál mindenki megáll és csak a zöldnél indul tovább. 

Nem volt célom közlekedési tárgyú képekkel megtölteni a posztot, de úgy látszik, ma ezekből is lett egy csokorra való. Itt egy szippantós autó látható munka közben. A szippantós része nem is annyira érdekes, de maga a kocsi! Valami tényleg elég öreg Merceds-Benz teherautó, minimum 40 éves lehet. Ütött-kopott, horpadt, a lökhárító is csálé és a lámpa is, de megy! Viszont az is látszik, hogy már tól van az élete delén a motor is: az a füst a kocsi mellett bizony ebből a teherautóból származik. Amikor pörgették a motort (a szippantás miatt), akkor gyorsan füstbe borította a tájat. Aki tudja, hogy ezt a teharutót nagyjából mikor gyártották, igazán megírhatná egy kommentben, mert kíváncsi vagyok rá.

És akinek se szamara, se lova, pláne kocsija nincsen? Az bizony kézzel húzott kocsival szállít. Ez is munka, meg lehet belőle élni, de hogy mennyit kereshetnek, azt nem tudom. Az átlag etióp egyébként is keveset keres, nem könnyű itt az élet. Na, szóval, ezeket a kézikocsikat sokfelé látni, mintha csak valami szabványos termék lenne, nem pedig egyedileg előállítottak, Valószínűleg így is van, bizonyára lehet ilyet kapni valahol. Egy, esetleg két ember tolja, néha alaposan meg van terhelve. Nehéz munka lehet, amikor van benne vagy 15 vizeskanna, mindegyikben 20 liter víz és azt kell lejtőn felfelé tolni. 

Ez a ló éppen nem szállít semmit, csak vár. A képet reggel készítettem, 7 óra körül. A ló mellett a kocsi rúdja látszik, alighanem még csak most indul számár a munkanap. A ló már kint van, a kocsit is kitolták mellé, nemsokára befogják és indulhat az első fuvar. Ez az utca már burkolva van, így nincs por, ez jó. Látszik az is, hogy ilyenkor, november végén itt éppen úgy tavaszi idő van, mint egész évben: a pálmák zöldek, a fák sem hullajtották el  a leveleiket, ahol öntöznek, aot a fű is szép és persze gyönyörű, színes virágok nyílnak, néha kisház méterű bokrokon, mint itt a képen is.  Ezek a szép, vörös virágok nem rózsák, de hogy mik, azt nem tudom.

Azok a bizonyos vizeskannák. Általában ilyenekben szállítják a vizet. Nem az ivóvizet, hanem az egyéb, használati vizet. A vezetékes víz nem ritkaság ugyan, de nem mindenütt van és természetesen sehol sem iható (illetve, persze, iható, de nem érdemes meginni:) ). Meg aztán, ha van is, nem biztos, hogy mindig van., mi több, biztos, hogy nem mindig van. Ezért aztán célszerű tárolni belőle, kannában vagy hordóban. A vízcsap körül az a sok minden, az bizony szemét. Ezt a dolgot nem értem, tényleg senkit nem zavar?

Ezen a képen semmi nagyon különös nincsen, de jól kapcsolódik az előző képhez. Itt a kép előteráben egy szép pillepalack látszik a földön. Ezt a háttérben látható fehér köpenyes pincér rúgta oda, egy elég erős rúgással, hiszen jó messzire szált. Nem felvette, nem a szemetesebe tette, nem odébb tette egy kicsit, hanem, mivel útban volt, odébbrúgta -- ezen rajtam kívül senki nem talált semmi kivetnivalót. Természetesen később sem ment érte, sőt sose fog érte menni és senki sem  fogja azt a palackot onnan elvinni, ahcsak nem muszáj.

Egy modern épület a város központjában. Van ám ilyen több is, mert Mekelle hihetetlen tempóban fejlődik. Itt az épületek nagyon jelentős része fiatalabb tíz évesnél és semmi sem utal arra, hogy lassulna a növekedés. Ezen kívül mindenütt kis boltocskák vannak, meg kávézök és különféle vállalkozások, mert az ilyenek létesítését nagyban bátorítja a kormányzat -- persze, arra figyelve, hogy helyi lakosok vállakozási legyenek. Külföldinek céget alapítani itt nehéz, és csak nagyberuházás jöhet szóba. Ebben az épületben, az első emeleten fogja nyitni kávézó-éttermét egy házaspár, a barátaim: Miheret amhara nő, Louis pedig francia féfi. Ők itt élnek Mekellében az egyéves kislányukkal, Makida-val.  Egy hónapja költöztek a városba és itt is szeretnének letelepedni. Persze, azért a párizsi lakásukat nem adják el :) Úgy látják, hogy  vállalkozásukból rendesen meg is fognak élni itt. Mint a helyiek zöme, ők is nagyon bizakodóak a jövőt illetően.

Mai utolsó képem egy sorozat, szerintem vicces. Egy épület ablakából fotóztam, ezért az utómunkálatok ellenére is egy kicsit rosszak a színei és foltos is, de ez most mindegy. Egy birkát vettem észre, amint az utcán mászkál. Ebben még nincs is semmi különös (itt), mert mégis mit csináljon? Repüljön? Aztán, ahogy ment-mendegélt, észrevette a kisboltot, pontosabban, az előtte levő zöldséges ládákat. Ez persze érdekes volt, így odament és szépen végigszaglászta őket, az egyikbe kicsit ele is túrt. Végül, úgy látszik, semmi valóban érdekesre nem akadt, mert pár perc múlva magától odébb állt. 

Képek 2

Hát, ha így megy tovább, képes újság lesz a blogomból, de sebaj, az is érdekes. Szóval, képek megint. Mostanság elég sokat fényképezek itt, mert bőven van mit.

Ezek a férfiak egy Bajaj-t szerelnek éppen (bádzsádzs a kiejtése). A Bajaj inidai gyártányú háromkerekű jármű, taxiként használják. Elöl ül, egyedül, középen a vezető. A szerkezetnek rendes motorkerékpár kormánya van, azon van a gáz, a kuplung, meg a kapcsolók is. 

Ez a kis háromkerekű szerkezet nem nagyobb, mint egy régifajta Fiat 500-as, hátul mégis elfér három felnőtt, viszonylag kényelmesen. Persze, mert a kaszni csak egy vékony acéllemez, egyrétegben. Az ajtók is csak egyszerű, egyrétegű lemezből vannak, némi merevítéssel. Nyilvánvaló, hogy utazósebességgel haladva (40 km/óra körül), bármiféle ütközés a bent ülők súlyos sebesülését okozza. Ugyanakkor ez a szerkezet könnyű, kicsi, keveset fogyaszt, olcsó és nagyon egyszerű. A motorja sem egyéb, mint egy motorkerékpár motor, a hátsó tengely fölé építve. Ha bármiféle meghibásodás akad, azt minimális szerszámkészlettel és szaktudással akárhol javítani lehet, ami itt nagyon fontos dolog. 

Éppen ezt teszik a képen látható emberek is. Ha jól láttam, a porlasztót tisztították éppen. A folt az úton egyszerű benzinfolt, a tisztításhoz használták. A világosabb ruhában guggoló férfi annak a busznak a sofőrje, aminek csak az eleje látszik a képen, meg a fekete lökhárítója. Miután megállt, kiszállt nézni a másik kettőt és beszélgettek egy kicsit.

Házat bérelni errefelé nem olyan egyszerű, mint otthon. Sokkal körülményesebb. Az tulajdonosok  sehol nem hírdetik a házat, így csak közvetítők (ügynökök) és ismerősök révén lehet kiadó házat találni. Az ügynökök nagyon drágák,  havi bérleti díj 10%-át is képesek elkérni egy sikeres ügylet esetén. Sokkal jobb, ha vannak ismerősök, barátok, mert akkor olcsóbban, gyorsabban, célzottabban találhatunk kiadó házat, lakást. Itt éppen egy meglehetősen nagy ház bérleti díjáról alkudoznak. A tulajdonos (vagy a megbízottja?) az az idősebb asszony, aki a ház falának támaszkodik. A szemben álló ember (úgy hívják, hogy Moon) egy helybeli ismerősöm, aki ezt a házat ajánlotta, ő tárgyal másik két barátommal (egy párral) a házról. Végül egyébként nem vették ki.

Etióp -- vélhetően tigrinya nemzetiségű -- kisfiú. Annak a háznak a tetjéről fotóztam, ahol a fenti tárgyalás zajlott. Mint a legtöbb itteni fiatal, nem zárkózik el a fotózás elől, sőt örül neki. Nem lehet vlami jómúdú a családja, mert a legolcsóbb cipőt hordja: egy egyszerű műanyagszandált. Persze focista mezben van, mert itt a foci elképesztően népszerű játék.

Ezt a fiút is a tetőről fényképeztem. Nagyon büszke volt a pólójáa, amire valamelyik híres focista neve van írva. Nyilvánvalóan  a fiú kedvenc csapatában játszik, különben fel nem vette volna. Bizonyára szeretne ő is híres focista lenni -- bár erre sok esélye nincsen --, mert túl sok lehetősége nincs a felemelkedésre. A fénykép után a többi fiúval --köztük a kék pólóssal -- mentek tovább a poros úton.

Táj az Etióp-magasföldön. Ezt látom, ha az irodából átsétálok az egyetemen a legközelebbi kávézóba. Száraz évszak van, és noha még csak az elején járunk, már elszáradt a fű, csak a fák és a pálmák bírják. Mégis van valami zord szépsége ennek a tájnak: a talaj kopár, a hegyek magasak, az ég pedig kék, de tiszta, szép kék. Általában szél is fúj és mindig éppen kellemes a hőmérséklet.

Ők ketten ott beszélgetnek, a kávézóban, teraszon, ahol az előző képet készítettem. Az egyetemen nagyon sok lány van, de hogy mi a nemek aránya, azt nem tudom. Itt, mivel keresztények, a nők nem hordanak a teljes testet takaró ruházatot, sőt, ha éppen a nem a hagyományos ruhájukat hordják, viszonylag lengén, kényelmesen öltöznek. Ilyen szempontból egy kicsit olyan, mint Lengyelország: az öltözködés konzervatív, de nincs merev szabályokkal kötve.

A kávézó másik terasza (a másik oldalon is van egy). Érdekes, hogy mindenki a tető alatt ül, az árnyékban. Én azt hittem, hogy őket nem zavarja annyira a napsütés, nem foglalkoznak vele, hiszen nem nagyon árt nekik. A valóságban azonban az a helyzet, hogy ha nem feltétlenül muszáj, nem ülnek a napra, és igenis tudja őket zavarni a napsütés. Külön érdekes, hogy sok embernek van különféle bőrproblémája.

Ez itt egy pékség és kenyérbolt. A képet reggel készítettem, miután megvettem a reggeli szamboszámat. Hogy az mi, arról majd legközelebb teszek fel fotót. Látszik a választék: szambosza, elől, a pultban, az üveg mögött a tálcán. Van ezen kívül a pult mögötti polcon egy láda, abban kenyér van. Ez a kenyér leginkább a mi zsemlénkkel egyező méretű termék és nagyon finom: a pékáruk itt általában igen jók. Az eladó egy fiatal nő, aki mindig ilyesmi kendőben van: ő bizonyára muszlim, ami itt senkit sem érdekel, mert nincsenek vallási kérdések és ellentőtek: mindenkinek a saját dolga, hogy milyen vallású.  Hát, nem olyan, mint mondjuk az Aranycipó Pécsen, az már biztos.

Ez a kislány is ott vásárolt, ahol én, csak ő kenyeret vett. Lehet vagy hét-nyolc éves, bár az itteniek életkorát (gyerekét is, felnőttét is) nehezen tudom megbecsülni. Általában kisebbek, mint mi és a gyerekek is kisebbek: simán négy-öt évesnek néztem a múltkor egy hatéves kisfiút. Kislány szép, helyi frizuráz visel, ez itt nagyon általános, és színes ruhája van -- mint a lányoknak mindenütt a világon.

Egy kisbolt választéka. Mondjuk, itt cak kisboltok vannak, ABC, pálne Tesco az nincsen. A legnagyobb bolt, a szupermarket itt kábé akkora, mint egy falusi ABC és egy van belőle. Viszont a kisboltok közül némelyikben a szokásosnál is több féle áru van. Ezen a képen látszik, hogy a száraztészták zsákban várják a vevőt (bár van nálunk ismert, előrecsomagolt is), akárcsak a vörös lencse, a rizs és a többiek. Élőben nagyon jól néz ki, szép színes az boltban  asok termék.

Nem biztos, hogy mindenki észrevette az előző képen jobb oldalt, a polcon, a leghátsó zsákot. Nos, itt van róla egy kép. Ez bizony egy zsák kávé. A kávé őshazája, géncentruma, éppen itt van, Etiópiában, a magasföldön. természetes, hogy nyers kávét lehet kapni, amit aztán ki-ki a maga ízlése szerint pörköl és főz. Meg persze így sokkal olcsóbb is. Persze a minősége kiváló, de tényleg. Jó lenne küldeni belőle haza, szerintem nagyszerű ajándék lenne. 

A mai utolsó kép: A boltos és kisfia. Itt készült az előző két fotó. Ha megkéri az ember a helyieket, általában nem zárkóznak el a fotó elől, sőt örülnek neki. Kivétel persze van, de nem az a általános. Azt, hogy ők hogyan élhetnek, még nem tudom, de nagyon rossz nem lehet nekik. A nő nyilvánvalóan kevesebbet keres, mint egy németországi mérnök, de itt más a mérce: megél és ez a fő: akkor már nagy baj nem lehet.