Képek az árnyékos oldalról is

Valami címet csak kellett adnom ennek a bejegyzésnek is, hát ezt adtam. Nem valami jó cím, ez igaz, de van benne igazság: olyan képeket is kiválogattam a mai bejegyzésbe, amelyek az etióp élet árnyékosabb részét mutatják. Az igazság ugyaniis az, hogy akármennyire is fejlődik ez az ország, azért még van hová fejlődnie. Mélyről indult és még mindig messze van attól, hogy magasan legyen. Sőt, attól is messze van, hogy akárcsak középen legyen. Én Mekellét látom, mert itt lakok, itt élek. Aki beutazza az egész országot, az vélhetően többet lát, de én meg mélyebben azt a kicsit, ami körülöttem van. 

Reggelente, amikor az egyetemi buszt várom (az egyetem saját buszai hordják-viszik a dolgozókat a városból az egyetemre, reggel délben és este), nem messze onnan, ahol lakok, akkor bőven vani időm a környéket figyelni. Az út másik oldalán egy beépítetlen telek van, amin leginkább csak átjárnak akiknek így rövidebb. Nincs ott jóformán semmi ezen kívül. Jóformán, mert azért a tér hátuljában, az utcától a legmesszebbi oldalon, van egy ház, benne egy családdal. Ház, írom, de ez elég erős túlzás. Inkább csak amolyan kunyhó az, kőből rakva, habarcs nélkül, egyszerű hullámlemez tetővel. Ablak nincs, az ajtón jön be fény, ha nyitva van. Reggelente látom, amint a  gyerekek a házuk előtt játszanak. Mit mondjak? A képen látszik a ház, látszik az udvaruk, látszik a szegénységük. Nem ritka ez itt, ők nem kivételesek. Nagyon sokan élnek így. Vagyonuk gyakorlatilag nincsen, ruha jóformán csak annyi, amennyi rajtuk van. Mégis, már-már giccsesnek tűnik, ahogy a gyerekek ott játszanak és szemmel láthatóan jól játszanak. Ők itt élnek, így élnek, és alighanem erősen bíznak abban, hogy a jövő jobb lesz számukra: minden okuk meg is van erre. 

Amikor ilyet látok, meg kell mondanom őszintén, kissé szégyellek fotózni, sokszor meg sem teszem: olyan nagy a különbség a hozzájuk képest, hogy úgy gondolom, sértő lenne fényképeznem. Volt, hogy egy autóban ülve egy rőzsehordó asszony jött velünk szembe. Lett volna időm fényképezni, mégsem tettem. Ott jött, felfelé a lejtőn, jóval 2500 méter felett, a hegyekben és jóformán derékszögben dőlt előre a felsőteste, ahogy a meglehetősen nagy halom száraz gallyat cipelte a hátán. Fogalmam sincs, hány esztendős lehetett, mert a nehéz élet hamarabb tesz öreggé. Lehet, hogy negyven sem volt, nem tudom, mindenesetre öregnek látszott. Én ültem a terepjáróban, és nézelődtem, ő meg rőzsét cipelt. Én az eszek, amit csak a boltban kaphatok, és annyit, amennyit akarok, ő meg annyit, amennyi jut. Én nagyjából annyit keresek havonta, mint ő 8-10 év alatt. Rajtam kényelmes, tiszta és szép ruha volt, rajta meg szakadt és koszos. Hát ekkora különbség is tud itt lenni. Ilyenkor nem merek fényképezni, mert attól félek, hogy bántó lehet. Persze, ki tudja, lehet, hogy nem az. Legközelebb majd összeszedem magamat és megkérdezem valahogy.

Na, amikor ezt a motort megláttam, akkor bizony körbe kellett járnom. Valami kínai gártású motor, de nem is az az érdekes, hanem az, hogy kicsiben benne van az egész itteni közlekedési kultúra. Direkt nem írom le, inkább érdeklődéssel várom a kommentekben: ki, hány hibát, hiányosságot, furcsaságot lát ezen az egyetlen, egyébként rendes, napi használatú motoron?

Kutya egy ökör fejével. Nyilván, nem ő ejtette el, hanem a mészárszékről került ide. Nem biztos, hogy ez a kutya hozta, valószínűbb, hogy apránként került ide: az egyik kutya elhozta, rágta egy kicsit, aztán otthagyta. A másik megtalálta, kicsit odébb vitte, rágta, aztán ő is otthagyta, és így tovább. De ez még viszonylag friss: a bőr is rajta van és némi hús is. Egy idő múlva már csak a csupasz csontok lesznek, még a tülkök is leesnek róla. Ilyen koponyákat és tülköket igen sokat láti az úton és az út mellett. Nem állítom ugyan, hogy méterenként van egy, de ezt igen, hogy nem kell keresni. Tiz perc gyaloglás alatt biztos, hogy legalább egy koponya és több tülök is látóterünkbe kerül. Persze, hiszen az a fajta közhigiéné, ami Magyarországon megszokott, itt tökéletesen ismeretlen, másrészt meg nagyon sok kutya van az utcákon. Kóbor kutyák, ott élnek, ott is halnak. na, ezek amit találnak megeszik, elviszik. Ezt a fotót például nem messze onnan készítettem, ahol lakok: minden nap erre járok reggelente a buszhoz. Ez egy nagyon jó környék, de hát a kutyákat ez nem érdekli és ahogy elnézem az ökörfejet sem.

Kislányok a boltban. Kenyeret vettek, de most nem is az az érdekes, hanem az, hogy hogy örülnek a fényképezésnek. Eddig egy-két kivétellel csupán, akit csak megkértem, hogy hadd fényképezzem, simán belegyezett, vagy éppen örült neki. De olyan is volt, hogy direkt megkért rá, hogy ugyan fotózzam már le: gyerektől öregemberig többen is. 

Ezeknek a kislányoknak a haja be van fonva. Nagyon sokat  képesek a hajukkal foglalkozni az itteni nők: különféle, nagyon bonyolult fonásokat alkalmaznak, többségüg igazán látványos. Hogy szép-e az már más kérdés, ízlés dolga, de az biztos, hogy érdekesek.

A felső két képen éppen ilyen hajfonat készül. van olyan is, amelyiknek az elkészítése két órát vesz igénybe! Nem csoda, hogy aztán két hétig is úgy hagyják, csak azután bontják ki, de sokszor akkor is csak azért, hogy valami új frizura készüljön. 

Na, mit csinálnak a gyerekek az utcán? Fociznak. Ez egy kétszer két sávos út, de a forgalom nagsága lehetővé teszi, hogy reggelente focizzanak. Kisebb-nagyobb társaságokban, nem ritkán egymástól 100-200 méterre megy egy-egy meccs, általában nézőkkel. Ha jön valami, félrehúzódnak, aztán mehet tovább a játék. 

Mint ezen a képen is... rendes, igazi bőrfoci általában nincsen, az nagyon drága dolog. De van sima gumilabda, vagy, nem ritkán, vászonból készült, rongyokkal kitömött labda. Persze, nem pattog, de attól még lehet vele focizni. Magyarországon ez már nem gyakori, nem elég menő. Itt viszont szeretnek focizni, pedig se igazi labda, se nagy stadion nincs hozzá. És? Nem is azon múlik...

Tűz. Nem nagy tűz, csak egy kis tüzecske, de attól még tűz. Bent a városban, ott, ahol az első képet is készítettem, a buszra várakozás közben. Egy fiatal nő ment a térség nagyjábóli közepére, egy kisebb zsák szemetet kiborított a gazba, aztán ügyesen meggyújtotta. Miután meggyőződött róla, hogy ég rendesen,  otthagyta, hagy égjen magától. Néhányan arra jártak, de láthatóan senkit se érdekelt a dolog, nincs abban semmi érdekes. Szerintem ez csak nekem volt szokatlan és meglepő módja a szemét eltakarításának. 

Govindu, az indiai barátom lakásának teraszáról készül ez a kép egy hétvégi délutánon. Két szemben levő házat és az udvarukat fényképeztem. Sem a házak nem valami nagyok, sem az udvarok. Építőanyag a kő, a kerítés is abból van, persze szárazon rakva, cement nélkül, mert az drága. A ház is kőből van és a fény annyi, amennyi a nyitott ajtón bejut az egyetlen helyiségből álló hajlékba. Mindegyik házban egy-egy család él.

Hare Selam -- negyedik rész

Igen, még mindig tart, de ezzel vége is lesz, hogy aztán megint a mindenféle képek legyenek egy ideig a blogon. Azért csak egy ideig, mert még ott van ugye, a Raya-völgyi utam is, ami megint csak érdekes. Az az Afar-vidék pereme, de hát, az egy másik történet lesz.

És, mindenekelőtt egy fontos megjegyzés. Volt, aki azt kérdezte, miért vagyok itt, ha nem érzem itt jól magamat?  Volt, aki szerinte ugyanis az jön át a blogból, hogy nem is jó itt nekem, rosszul érzem magamat. Nos, az igazság az, hogy egyáltalán nem rossz itt. Igen, igaz az is, hogy most még egyedül vagyok itt és így, a családom nélkül, nem olyan jó, hiányoznak. Sokszor jutnak eszembe a családom tagjai, a barátaim, hogy de jó lenne velük lenni. Szerintem aki élt már külföldön, az ismeri ezt az érzést: hiába jó itt, ha egyszer nincsenek itt azok, akik számomra fontosak.

De attól még nem rossz, sőt! Valójában jó itt lenni. Erről ugyan már terveztem írni, és bizonyára fogok is, de azért hadd tegyek néhány észrevételt.

Itt nyugalom van. Olyan ajta nyugalom, ami Magyarországon nem nagyon szokott lenni. Nem arra gondolok, hogy csend van és nincs senki az utcán, hanem arra, hogy az emberek maguk nyugodtak. Különös élmény ez. Az élet lassan megy és alapvetően elég csendesen.

Aztán itt nem nagyon láttam még rosszkedvű embereket. Biztosan van, miért ne lenne, de nem meghatározó. Az a fajta szürke rosszkedvű, nyomorúságos érzés, ami Magyerországon olyan áéltalános, itt teljesen ismeretlen. Nagyon jó csak úgy üldögélni egy kávézóban és  -- mondjuk -- merengeni. Nem kell mindg csinálni valamit, az itteniek se csinálnak. És talán igazuk is van. Még egyszer se hallottam, hogy politizáltak volna, vagy azzal jöttek volna, hogy olvastam-e, hallottam-e ezt vagy azt az újabb rossz hírt?

Meg szoktam nézni ezt-azt a magyar neten, például az indexet. Innen nézve már nagyon vicces, hogy volt aki komolyan kérdezte, hogy nem félek-e Afrikába menni. Afrikába? Hát hol vannak gyilkolászások, robbantások, lövöldözések, tömegbe hajtások, súlyos testi sértések és tömeges karambolok? Mert itt nincsenek. Illetve, biztos vannak, de nem szerepelnek a hírek elején, sőt a végén se. Rákérdeztem, hogy ez miért van, mire azt mondták, hogy egyrészt nem ez a lényeg, másrészt meg tényleg nem nagyon van ilyesmi. Szóval, innen nézve még Magyarország is egy borzasztó veszélyes helynek tűnik, nemhogy Európa, vagy pláne az USA. Mi több, az itteni átlagember egészen normális. Nincs az a végtelenül idegesítő állandó modorosság, mint nálunk. Nincsenek azok az idióta allűrök, hogy mi is a trendi, és nem vitáznak olyan hülyeségekről, mint hogy kell-e a nőknek gyereket szülniük vagy nem.

Ezek az emberek itt egyszerűen csak próbálják élni az életüket, egyelőre még a média keltette hisztéria és pótcselekvés nélkül. És nagyon jó ebben részt venni. Hogy van egy csomó minden, ami nem tetszik? Hát persze hogy van, de ilyen otthon is van. Igaz, nem tudnék itt élni tartósan de nem is erről van szó. Egy kicsit itt élni viszont csuda egy élmény, szerintem sokakra ráférne otthon: talán kicsit bölcsebbek lennénk a sok okosság mellé.


-----------------------------------

Érdekes élmény itt utazni. Én ülök a kocsiban, nézem az embereket és szemlélődök és gondolkozok. Igyekszem nem kritikus lenni és nem ítélkezni, hanem tényleg csak nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak. Azt hiszem, hogy ez az út vezet a megértéshez, nem pedig az, ha rögtön racionlis okokat keresnék mindenre és bírálnám az életüket. De ez nem olyan egyszerű, kell egy kis idő hozzá. Itt minden nagyon lassú, lassan haladnak a dolgok.

De hát hogyan kellene haladniuk? Mekelle lakosságának legalább a fele az elmúlt húsz évben települt be és természetesen a korábbi szokásaikat hozták magukkal, a gyerekeik pedig ezt vették át. De akik korábban itt éltek sem mondhatták el magukról, hogy egy pezsgő világvárosban élnek. Faluhelyen meg az élet tempóját leginkább a kecske és a szamár szabja meg. Ipar nincs, kizárólag növénytermelés van, meg legeltetés. A kapáláshoz nem kell kapkodni, megvár, a kecskék pedig szép lassan ellegelészenek egész nap, csak arra kell vigyázni, hogy a búzát ne egyék meg. Hát, ehhez igazodott itt az élet. Jellemző kép volt, ahogy az egyik hegyoldalon üldögélt két férfi és beszélgettek. Nem csináltak semmit, csak ültek és beszélgettek, de ismerve a tempójukat, nyilvánvaló volt, hogy ott ülnek már egy ideje és még ott is lesznek egészen estig. De mégis mit kellett volna csinálniuk? Növeszteni a növényeket? Locsolni? Hiszen nincs is víz? Etetni a kecskéket? Esznek azok maguktól is. Hát, csak ültek és beszélgettek. A gyerekek a faluból lelkesen szaladnak oda hozzzánk, ha valahol megjelenünk. Annyira nem történik semmi se ezekben a kis falvakban, hogy három kutató érkezése (ráadásul az egyik egy igazi ferendzsi!) egészen nagy eseménynek számít.

Persze, most lehetne mondani, hogy mindig van mit csinálni a ház körül, csak neki kell látni. Tudom, nagyapámék is ezt mondták. Csakhogy még a szegényebbik nagyapámnak is olyan szerszámai voltak, meg olyan felszerelése, ami itt néhol egy kisebb falunak sincs. Csavarhúzó és csavarok? Gyalupad? Fogók és mindenféle egyéb szerszám? Különféle faanyagok és fémlemezek, üveg és tetőcserép? Ugyan már! Itt ennyi minden nincsen. Majd biztosan lesz, de még nincsen. Összeszedhetné a köveket a ház körül, legalább ne legyen tiszta kő minden. Jó. És akkor mi lesz? Csak kövek vannak mindenütt, hordja el az egész hegyet? Hát, inkább csak lassan pergetik a napokat, ha dologidő van dolgoznak, ha az állatokat kell legeltetni, itatni, akkor elhajtják őket, aztán nagyjából ennyi. Meg időnként elgyalogolnak a legközelebbi piacra. Sok mindent persze nem vesznek, csak ami valóban kell: egyrészt pénz se nagyon van rá, másrészt meg hogy vigyék haza? (Arról, hogy mennyi a sok pénz és mennyi az a kevés, majd egyszer később írok). Ha mennek valahová, lassan mennek. Hová siessenek? És ha hamarabb odaérnek, akkor mi van?

Ha nekem kellene itt élnem, közöttük, valószínűleg nem bírnám ki ezt a tempót, de ez az én bajom. Ők így élnek és ez az ő dolguk. Amikor meg ők vagy a gyerekeik beköltöznek a városba, hát ők is ezt hozzák magukkal. Igaz, persze a városi élet itt is feszesebb, gyorsabb, szabályozottabb. De azért jól láthatóan nem az a budapesti tempó, még ha nem is olyan álmos, mint a falu. Nem is baj ez: ennek is megvan a maga varázsa, és ezt már én is meg tudom szokni.  

Mekellébe visszafelé jövet betértünk egy helyi étterembe. Ez persze nem a faluban volt, hanem már egy kisvárosban. Az étterem udvarába ezen az átjárón át lehet bejutni az utcáról, ahol a fotót készítettem. A táblán felül tigrinyául van írva, hogy étterem, alul meg ugye angolul, a telefonszámmal együtt. Az ott üldögélő embernek valószínűleg nincs köze az üzlethez, csak éppen ott üldögél.

Egyébként itt sokkal több kávézó és étterem van mint Magyarországon (étterem... hát mit mondjak rá? nem ismerek rá más kifejezést).  Az, hogy az emberek összejönnek és isznak egy kávét vagy teát, vagy esznek valamit, sokkal általánosabb, mint nálunk. Otthon egy-egy ilyen kis kávézó nagyon hamar bezárhatna, itt meg eléldegél, pedig az emberek itt sokkal szegényebbek. De mégis.... olyasmi ez talán, mint nálunk faluhelyen volt a rengeteg kocsma. Senki se volt gazdag, de azért egy-egy fröccsre, sörre tellet: ott lehetett egy kicsit csak úgy lenni. Na, itt az a különbség, hogy nincs alkoholfogyasztás. Illetve van, de nagyon kevés.

Az első a kézmosás, minden étkezés előtt. Ez nagyon fontos, mert külön evőeszköz általában nincsen, az emberek -- mint az délen általános -- egyszerűen kézzel esznek. Persze, az ételek is olyanok, hogy ezt könnyen meg lehessen tenni: töltött káposzta például nincsen. Szóval, ez az udvar, előtérben a hordóval, amire a csapok vannak szerelve, hátul pedig a toalett látható. A tulajdonképpeni étkező éppen a hátam mögött van.

Egy csudálatosan szakadt, ferdém álló ajtón lehet bejutni az étterembe. Aki európai értelemben vett éttermet, vagy étkezőt vár, az bizony csalódni fog. Minden rossz indulat, irónia és szarkazmus nélkül kell olvasni az alábbiakat, egyszerűen csak a tényeket írom le erről a helyről.

Szóval, leülve rögtön Rejtő Jenő könyvei jutnak az eszembe. Pont ilyeneket írt le, csudálatosan jól! Milyen is it...? Belülről az egész leginkább olyan, mint egy a korához képest viszonylag jó állapotban levő öreg, vályogból való nyárikonyha. A falak sehol se nagyon egyenesek és csak itt-ott mállik a vakolat, viszont minden ki van festve. Vagy legalábbis majdnem minden. A fal egyébként fa szerkezetű, de úgy, hogy a gerendák köze vesszővel van megfonva, aztán sárral lekenve. Leginkább egy vályogházra emlékeztet belülről, mint mondottam. Elég sötét van, fény csak az ajtón jön be, ami persze nyitva van, különben nem jönne be a fény és nem lenne szellőzés. Üvegablak nincs, az üveg drága, meg könnyen törik. 

Mi az étterem hátsó részében ültünk le. Egyébként nem volt valami nagy az egész: három-négy asztal, nem több, egy nagyjából négyzet alaprajzú teremben. Az egyik oldala mentén kanapé, két oldalán székekkel, előtte alacsony asztal, ide ültünk mi. Szemben, a bejárat mellett (ami a képen is látszik) csak egy pokróccal letakart föld-padka van, előtte egy kis asztallal. Ezzel szemben, ak épen éppen nem láthatóan, van a konyha bejárata és a kávét is ott, a szemben levő sarokban főzik.

A hátunk mögött a fal csak egyszerű hullámlemez a fára szegezve, de belülről az egész függönnyel van takarva, szép, színes szövésű anyaggal. Összességében elég hűvös, különös hangulatú hely. Nem rossz, és kétségtelenül nagyon különös.

A falon különféle díszítések vannak: egy nagy tükör, képek, reklámok és mindenféle apróságok. Meg persze a mindenfelé lógó vezetékek.

A vendégek egy része, akik a kávé készítése közben beszélgettek a tulajdonossal -- tehát bizonyára helyiek -- kényelmesen üldögélnek az egyik sarokban, ahol a kávé készül. A füst a ceremónia része, illatosításra szolgál, maga a kávé faszénen készül. Szemmel láthatóan jó a hangulat, de mondjuk ez mindig így van. Miért is szomorkodnának? Van mit enni, van mit inni, béke van, akkor meg?

A függöny mögött az étterem másik része, nem tudom, pontosan mi van ott, alighanem a konyha, meg persze a személyes dolgok. Az ajtóban a tulajdonos egyik gyereke majszol éppen valamit. Hogy mit, azt nem tudom. Talán sült vagy főtt kukoricát, az itt nagyon népszerű, én is majd' minden nap eszek ilyesmit.

Az étel. Ez itt az én adagom. Egy nagy acéltálcán van az egész: alul az inzsera, benne pedig a hozzávaló, ami jelen esetben tagamino. Nem tudom, pontosan mi ez, de leginkább a sárgaborsóra emlékeztet az íze, bizonyára az az alapja. A másik adag, a kép szélé valami más, nem emlékszek a nevére.

Tessék, egy közelkép a tagamino-ról inzserával. Egyébként nagyon finom és bőséges étel.

Az ételt természetesen kávé zárja -- mi más zárná? Ez a kávé géncentruma.

A kévé után megyünk tovább, de nem sokat, mert kiszállunk egy... egy nem is tudom hol. A városka vége felé, egy nagy kereszteződés mellett áll egy hely, ahol mézbort ittunk. Helyi specialitás, mézből erjesztett ital. Különféle erősségű változatai vannak, amit mi ittunk, az olyan 4-5% alkoholtartalmú lehetett, kicsit talán több. A hely pedig... hát, elég különös. Nem  tudok rá mást mondani, minden elfogadással és megértéssel együtt sem, mint azt, hogy szakadt. Nagyon szakadt. Ütött-kopott lócák, amiket asztalnak használnak, billegnek egy nagy darab kövekkel lerakott udvaron. A lócák egy része ülésre szolgál, ezek valamivel tisztábbak, mint a többi, a széke kegy részének pedig van valamiféle ülőfelülete. Más részüknek nincs, hanem a megmaradt fémvázra kötöztek madzagokat, elég sűrűn, így aztán azok is használhatóak.

A mézbort, aminek a helyi neve miesz, ilyen teáskannákból töltik ki a vendégeknek. Sima poharakat használnak, de van egy tradicionális edény is, amiből régebben itták. Ma azonban inkább a sima (és vélhetően sokkal olcsóbb) üvegpoharat használják.

A jobb oldali edény a hagyományos miesz-ivó pohár, a bal oldali meg, ugyebár, egy sima üvegpohár.

Maga az ital sűrű, zavaros, sötétsárga lé, de ez jól látszik a képen is. Az íze édes, kevés alkohollal és valami gyümölcsös savassággal. Egyáltalán nem rossz, sőt finom is, ha valaki szereti a mézet, hiszen annak az íze dominál benne: én szeretem a mézet (is). Viszont tele van valaminek a magjaival, de nagyon. Mivel leszűrve nincsen, így a kis magvacskákat úgy kell kiköpködni. Mint, mondjuk a szamóca-turmix, abban is sok pici mag van. Egyébkén a lé maga nem olyan sűrű, mint a méz, rendesen folyik. Gondolom, a hagyományos edény azért jobb, mert annak az öblös részében maradnak a  magok (vagyis, hát a nagyobb részük) -- nekem legalábbis így volt -- és nem issza meg az ember. Finom ital, tényleg, de azért le lehetne szűrni.

Persze, járnak ide mások is, mint ez a fiatal pár, akik szívesen megengedték, hogy fotózzam őket. Fogalmam sincs, hogy kik, honnan jöttek és mit csinálnak, de nyilván nem lehetnek messzi földről érkezettt turisták. Szerintem helyiek, mert semmiféle cókmókjuk nem volt és valószínűleg a piacra mentek, vagy onnan jöttek. Mindenesetre mindketten ittak egy-egy pohár mieszt, aztán mentek is tovább. És persze mosolyogtak. Tényleg hihetetlen: Magyarországon egy ilyen kis helyen, ha egy idegen beül meginni valamit, már hallotta volna a panaszkodást: ááá... nem lehet itt megélni, uram! Hát nincs itt semmi!, Vót, még régen, amíg vót a téesz, de azt mán régen széjjelhordták... Itt meg? Itt örülnek, hogy élnek. Ez így nagyon ostobán hangzik, tudom, de tényleg így van.

Az egyetlen probléma itt, amit kicsit nehéz megszokni, a legyek jelenléte. Mekellében is van légy, de nem sok. Itt viszont tényleg mindenen ott voltak. Mivel a miesz itt készül, helyben, persze, hogy minden jön a mézre, pláne a legyek: százával voltak. Mondjuk, most már én is cak elhessegetem őket, minek leütni, attól még ugyanolyan sokan maradnak :)

Hát, Ilyen volt a Hagre-Selam napom, négy részben. Legközelebb más jön.

Hagre Selam -- harmadik rész

Álljunk már meg egy pillanatra! A helyi rendőr. Ezt Magyarországon nem olyan könnyű megérteni. A rendőr nem a többiek szakadt, kopott, és koszos ruhájában jár, hanem kék egyenruhája van: nadrág, ing, sapka és hozzá egy rendes cipő vagy bakancs. Nem csak a falut és a legközelebbi várost ismeri, ahol a piac van, hanem messzebb is járt, iskolát végzett. Ismeri a jog alapjait, talán még autót is tud vezetni (persze nincs kocsija). Van egy hivatala és rendes fizetést kap. Szóval itt a rendőr nem a falu bohóca, hanem komoly karrier.

Szóval, jött a rendőr is, kalasnyikovval. Hogy ezt miért kellett, azt nem tudom, de szemmel láthatóan ez itt a rend. Mi jövünk az egyetemről, hát kísérni kell minket, és feleni a biztonságért. Egyébként egy teljesen kedves, kicsikét angolul is tudó fiatalember volt, akivel azon nevettünk, hogy nekünk sokkal jobb a hátizsákot cipelni, mint neki azt a dögnehéz, szerencsétlen formájú gépkarabélyt. Csak érdekesség képpen jegyzem meg: a válltámasza nem fából van, hanem kihajtható, fémből való, leginkább afféle, mint a nálunk rendszeresített AMD 65, de nem pont olyan. Például nincs a cső végén kompenzátor, hanem, a fegyver elmozdulását csökkenetendő, ferdén van a cső vége elvágva. Érdekes. A rendőrön kívül jött még egy kísérő. Aztán kicsit később egy másik fiatal fiú, később meg még kettő. Ez nekik láthatóan nagyon érdekes kaland volt, de nem nem a táj meg a kirándulás miatt, hanem miattunk. Visszafelé ezek a fiúk száraz fákat szedtek össze, gondolom, a tűzhöz, a főzéshez kellettek.

Megérkeztünk tehát az autóval, lementünk a terepre, megnéztük a megnézni valókat, aztán indultunk vissza. Amit megnéztünk, az a legtöbb olvasóm számára valószínűleg nem túl érdekes, a hozzáértőknek meg nem lenne elég amit itt le tudok írni, úgyhogy nem akarom részletezni a megfigyeléseket. Legyen elég annyi, hogy a meglehetősen vízszintesen rétegzett, nyugodt településű kőzetbe úgy vágtak be a folyók, hogy világos, egyértelmű terasz-szinteket lehet azonosítani. Úgy gondolom, hogy ezek klimatikus teraszok, de a bizonyítással egyelőre adós maradok. Ezt a témát még kutatni fogjuk, amint lesz rá időnk. Visszafelé azért már fárasztóbb volt az út. Nagyjából háromszáz métert ereszkedtünk, most ugyanennyit kellett felfelé mennünk. Persze, ezzel a háromszáz méterrel nem voltunk a völgyben, hanem csak egy peremen. A völgy talpa legalább további háromszáz méterre lehetett alattunk. Mondom, itt mélyek a völgyek, magasak a hegyek.

Visszaérkezésünk után hamarosan már sokkal többen lettünk, legalább huszan vettek körül minket és nézték, hogy mit csinálunk. Én átmásoltam a fényképezőgépről a képeket a laptopra, meg egy pendrájva, és ez a műveletsor a legtöbb jelenlevőnek szemmel láthatóan nagyon tetszett. Inni vizet és sört kaptunk, enni pedig banánt. Viszont ilyen sört még sosem ittam.

Igazság szerint a sört nem is visszaérkezésünk után, hanem még azelőtt, a falu mellett kaptuk. Egy szép nagy fa alatt pihentünk egyet, mint megtudtam, ez a fa a daero. Nagy, árnyékot ad, szeretik. Mekelle egyik városrésze is a daero nevet viseli, meg is tárgyaltuk, hogy ez nem lehet véletlen.

Szóval, a sör. Ahogy ültünk a fa alatt, egy fiatal fiú hozott egy sárga műanyag kannát, meg műanyag poharakat és abból kínált innivalót. Én azt hittem víz, így nem kértem, mert épp azelőtt ittam és egyébként is igyekszem tiszta vizet inni, de aztán elmondták, hogy ez nem víz, hanem helyi sör. Nyilván, megkóstoltam Mikor fogok én még egyszer az életben etióp faluban, Hagre Selam vidékén, valahol jó messze a hegyekben, helyi sört inni? A színe sötétsárga, de nem tiszta, hanem zavaros. Elsőre. Távolról az iszapos vízre emlékezetet, de közelről már jobb a helyzet. Sárgás, zavaros lé, amiben szétlapított gabonaszemek úszkálnak és picit habos. Őszintén szólva nem néz ki nagyon bizalomgerjesztőnek, de én mondjuk a kumiszt is megkóstolnám, úgyhogy ebbe is belekortyoltam. Jó! Kicsit szénsavas, tényleg nem nagyon, nyilván ez volt a hab okozója. Az íze savanykás, de határozottan sör jellegű, csak éppen a keserű íz nélkül, határozottan gabona ízzel. Ez utóbbiért hálás voltam, mert nem szeretem a keserű söröket. Ez azonban egyáltalán nem volt kellemetlen, megkockáztatom, ha le lenne szűrve, akár el is lehetne adni. Persze nyilván nem bírná a szállítást, meg nincs is belőle elég, de most nem is ez a lényeg. Ráadásul kellemesen hűvös is volt, gondolom, kútban tartják, vagy vízpárologtatással hűtik, de mindegy is: kellemes volt a hőmérséklete és hűsítő az íze. Nagyon jól esett, azzal együtt is, hogy a gabonaszemeket én inkább kiszűrtem volna. A banán nem volt iyen különleges. Ízre sima csemegebanán volt, olyan, mint amit otthon is lehet venni, de az alakja észrevehetően más volt. Határozottan tömzsibb és vastagabb volt. Bizonyára valamelyik másik fajta, nem tudom. Bár, amennyit én erről tudok, aszerint éppen az a baj, hogy nagyon kevés banánfajta van, valahogy elfelejtették rendesen nemesíteni.

A terepbejárásról visszafelé, a faluba menet, mutattak a távolba helyi kísérők, hogy nézzem csak, mi van ott! És csakugyan, mi volt ott! Elsőre nem értettem, hogy mit mutatnak, mert nem tudtam, mit kell nézni, tigrinyául meg nem tudok. Csak kicsit később vettem észre a népes csapatot, amiről ugyan nem tudtam, hogy mi lehet (mert messze volt és akkor még eléggé takarva), de leginkább valami apróbb termetű patásnak véltem őket. Aztán láttam, hogy nem azok, páviánok Egyáltalán nem számítottam rá, hogy találkozunk bármiféle nem háziállattal, nem is figyeltem őket, ezért lehetett, hogy amikor már mutatták sem vettem észre. Egyébként távolról, takarásban mozogva, mivel nem felegyenesedve járnak, tényleg olyannak tűntek, mintha valamiféle kicsi antilopok vagy effélék lennének. Na, mindegy is, nem azok. Voltak vagy harmincan, de talán még többen is. Szép nyugodtan mentek el a jobb oldalunkon, vagy kétszáz méterre, aztán átvágtak az úton és a

visszafordultak, úgyhogy most a bal oldalunk mellett haladtak el.  Érdemes ezt a képet alaposan megnézni. Látszanak öreg hímek, fiatalabb és idősebb nőstények és kismajmok is, egyikük az anyja hátán.

Ugyanaz a csapat, amikor a másik oldalunk mellett mentek el, kicsit magasabban, a hegyoldal egy párkányán. Már közelebb voltak, jobban is siettek. Nem úgy tűnt, mintha félve menekülnének, inkább, csak kicsit sietősebben haladtak, mint addig. Nem hiszem, hogy félnének az embertől. A velünk levők sem utaltak pávián vadászatra, meg egyébként is békés népek ezek. Mekellében is rengeteg kutya van az utcán, mégse láttam sose, hogy akárcsak csúnyán néztek volna egyikre is a lakosok. Igaz, nem is figyeltem, hogyan néznek :)

A falu onnan nézve, ahol megálltunk a kocsival. Persze van még több ház is, de mind a hangulata, mind a nagysága jól látszik ezen a képen. Nem Buenos Aires, és akkor még óvatosan fogalmaztam. Sivár vidék, szegény faluval. Sajnálom, hogy ezt mondom, de tényleg ilyen. Aki ide született, itt nőtt fel, annak ez bizonyára a béke és a szeretet szigete, és meg is tudom érteni. Nekem azonban nem ez volt az élményem. Itt élni nagyon kiszolgáltatott dolog és nem azért, mert falu és nincs ipar, vagy efféle. Azért kiszolgáltatott, mert nagyon kevés választja el a biztos megélhetést az éhezéstől, vagy legalábbis a szűkösségtől. Ha csak két héttel kevesebb ideig esik az eső, az már bajt okozhat és ezen ne tudnak változtatni. Komolyabb tartalékaik nincsenek, és bár most már tud segíteni az állam, ha baj van (nem úgy, mint a nyolcvanas években), azért itt az életszínvonal bármelyik magyarországi szegény falujét alulmúlja. 

Ez is a falu, itt egy nagyobb épülete is látható. nem tudom mi ez, talán az iskola, vagy valamiféle közösségi épület?

Ilyen volt megérkezni a faluba, ahonnan a terepbejárásra indultunk.

Falusi kerítés. Ezek a levelek elég erősek, kemények és jó tüskés a szélük. Efféle kerítéseket másutt is láttam, különös látvány, az biztos.

Ebből a növényből készült a kerítés, a nevét sajnos nem tudom. Nálunk ez legfeljebb szobanövényként látható és persze nem nő ekkorára.

Egy újabb szobanövény. Ennek se tudom a nevét, hátha Gergő barátom megmondja, jó lenne. Ebből az izéből nekünk is volt otthon egy példányunk, szobanövényként. Jó nagy volt, az évek alatt megnőtt vagy másfél méteresre, egy ága. Na, ez itt van vagy öt méter magas és egy komplett fa. Ennél még sokkal nagyobbakkal is lehet találkozni. Vastag törzsük van és rendesen fa méretűvé és fa alakúvá nőnek. Persze, mert itt érzik jól magukat. Gondolom, ha valaki ilyen szép nagyot akar otthon növeszteni, akkor itteni körülményeket kell teremtenie. Ezek: vacak, köves talaj. 10 óra napsütés, vagy világítás, közepesen meleg idő, jellemzően szobahőmérséklet, hideg lehet, de fagy nem, évente két hónapig sok víz, naponta egyszer, aztán az év többi részében néhány havonta egyszer valami nagyon kevés nedvesség a felszínre.

Út. Az úton levő nagyobb kövek mintegy fél méteresek. Itt az út még viszonylag jó állapotú, rendesen lehet rajta menni, olyan, mint otthon egy földút. Csak itt ez a városból a falvakba megy, nem pedig a faluból  a tanyára. A csapadékos időszakban rosszabb, hiszen akkor csúszik is. De tényleg nem érdemes nekivágni még ilyenkor sem rendes terepjáró nélkül.

Na, egy kis ízelítő az utazásból. Ilyen Hagre Selamban autókázmi.

Hagre Salam -- második rész

Nos, úgy volt, hogy  másnap frissítem az előző bejegyzést, de nem  így történt. Most frissítem. De miért csak most? Mert az igazság az, hogy beteg lettem. Eléggé rosszul éreztem magamat, az egyetemre se tudtam bemenni, az étteremben meg, ahol volt internet elérés, csak amolyan enyhe internet kapcsolat volt. Levelezésre alkalmas, de másra nem igazán. Hát, így történt. Egyébként valami baktériumfertőzést kaptam el, antibiotikum is kellett hozzá, de most már szépen múlik. Érdekes dolog ez: mások is köhögtek, meg érezték magukat kicsit rosszabbul, mint szokták, de beteg csak én lettem. Gondolom, valami olyasmi ez, hogy az én szervezetemnek új volt ez az afrikai baci, és hát komolyabb volt vele a harc, mint a helyi lakosok esetében. Az ő szervezetük már nyilván találkozott ezekkel a kórokozókkal, ígyaz immunrendszerüknek nem volt új. Na, de mindegy is, tanulság, hogy aki hosszabb időre jön Afrikába, az hozzon magával antibiotikumot és Normaflore-t, meg lázcsillapítót. Én is hoztam és lám, milyen jól tettem!

De lépjünk tovább, itt a második rész.

-------------------------------

Itt a nép szegény. Nem úgy szegény, mint az Ormánságban, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén szegény falvaiban, hanem úgy szegény, ahogyan azt Magyarországon elképzelni se nagyon tudjuk. A termés kevés és nagyon függ az azévi csapadéktól. Ha valami nem jól alakul, akkor bizony nincs elegendő termés. Ez ma már nem olyan nagy veszedelem, de a nyolcvanas évekbeli emlékezetes éhínségek bizony ezen a vidéken pusztítottak. Ma, ha nincs elég termés, már számíthatnak a kormányzat segítségére.

Leginkább gabonát termelnek a földön, hogy milyet, azt nem tudom. Kissé más a búzájuk is mint a miénk, de hát ezekből a gabonafélékből rengeteg különféle fajta létezik. Ezen kívül kukoricát, zöldségeket, répát, lencsét, ilyesmit termelnek. Meg, ahol megterem, gyümölcsöket is fogyasztanak. Ezek itt nyilván trópusi gyümölcsök: mangó, papaya, avokádó, banán.

Vannak ezen kívül állataik is, döntően kecskék, de láttam sok szarvasmarhát és szamarat is. A kecské és a marhát egyrészt a tejéért, másrész a húsáért tartják, a szamarat pedig teherhordónak. Faluhelyen még csak nem is fogják kocsi elé, csak rárakják a terhet a hátára. Egyrészt a kocsi drága lenne, másrészt meg azokon az utakon használhatatlan is lenne. Itt tényleg csak gyalog lehet járni, esetleg szamárháton, illetve terepjáróval. Ebben az esetben a terepjáró alatt rendes terepjárót kell érteni, a Honda CR-V, Volvo XC90, Volkswagen Tiguan meg ilyesmi ide nem való. Toyota Land Cruiser, Mitsubishi Pajero, illetve ezek kisteherautó változata jöhet szóba, vagy más efféle, de konkrétan csak ezek vannak, szigorúan négykerékhajtással és felezővel szerelt változatban. Ezeken kívül csak egy-egy Lada Niva fordul elő.

Nélkülözhetetlen tehát az állat, mert ez adja az élelmet. De mit eszik? Például a tarlót. Az aratás után a földön maradó szalmát legelik a sovány marhák és a kecskék. Nyáron, meg ősz elején persze a fűvet, de ilyenkor ez már nem nagyon van. Ezek az állatok viszont el vannak a száraz szalmával meg a kiszáradt fűvel is, a kecske meg még a tüskés leveleket is meg tudja rágni.

Milyenek látja a tájat, aki erre jár?

Köves, barátságtalan, igaz, a hőmérséklet egész évben kellemes, télen és nyáron, éjjel és nappal sosincs se túl hideg, se túl meleg. Nagyon rossz utak vannak, de az esős évszakban még rosszabb: akkor az agyagból sár lesz és még csúszik is. Az út mellett kisebb-nagyobb lakott helyek vannak. Némelyiket csak néhány épület alkotja, mások nagyobban, többtucatnyi házból és kunyhóból állnak. Nagyobb nem nagyon van közöttük. De hogy is lenne? Az élet alapja az, amit maguknak megtermelnek, de a termelékenység alacson, egy-egy falu környékén a földek csak kevés lakót tudnak eltartani. Messzebb menni meg nem nagyon lehet, hiszen a tempó a gyalogos sebessége és akkor még nem is cipel semmit. Így aztán inkább kisebb tanyák alakultak ki. A poros út mellett itt-ott a házak, a házak között fák, és száraz fű, meg kövek vannak. Nincs kerítés, miért is lenne? Ha van is valami, az állatok miatt, azok a helyi kőből rakott falak. Minden a helyi kőből épült, pintosabban majdnem minden. A tetőn általában vékony hullámlemez van, fehérbádogól. Nem lehet negyed milliméteresnél vastagabb, gyakran találkozok ezzel az anyaggal. Hitvány, vékony, de olcsó és végül is a célnak megfelel, kívül tartja a vizet. Itt jóformán tényleg csak az van, amit maguk meg tudnak termelni. A házak sok esetben csak kunyhók, de jobb esetben is inkább épüetek, mint házak. Rendszerint egyetlen helyiségből állnak, kevés vagy semennyi ablakkal – persze, honnan lenne üveg? Vannak kivételek, de kevés, azok is valamiféle hivatalok vagy iskolák. Viszont a legtöbb helyen már ott van az áram, a kis faluban is és mindenütt van térerő. Jó, mondjuk minden lakott területtől messze talán nincs, de ahol út van, meg települések, ott térerő is van: van mobiltelefon és ha lassú is, de van internet. Igen, eindult a fejlődés, de még nagyon-nagyon az elején járnak. De járnak és nem állnak! Nagy szó ez itt!

A falun kívül kisebb-nagyobb teraszokat alakítottak ki, ahol csak lehetett. Van, amelyik egy-két ezer négyzetméteres, de sok a kisebb is. A meredek hegyoldal miatt minden talpalatnyi helyet meg kell becsülni. Nem ritka az sem, hogy egy-egy két-három méterszer tíz méteres rész is művelve van az út mellett. De persze ez is éppen olyan jó, mint a nagyobbak: gépek úgysincsenek, kézzel dolgozva meg nem probléma, hogy túl kicsi a parcella. Aratás után jönnek az állatok és lelegelik a száraz maradékot. Távolabb menve csak köves lejtők vannak, rajtuk csenevész aljnövényzet és bokrok, néhol egy-egy nagyobb fa. Az igazán nagy fa ritkaság, vigyáznak is rá. Nemcsak szép, de árnyékot is ad, ami különösen a nyár elején nagyon jó, mert akkor a zenitben jár a Nap. Ezek a bokrok és füvek sem valami kellemes növények. Ha azt gondolja valaki, hogy legalább leheveredhet a fűbe, egy bokor alá a hegyoldalon, akkor bizony téved: szúrós, tövises növények ezek: volt amelyikhez csak éppen hozzáértem és máris több szúrást kaptam: védik magukat, nehogy lelegeljék a föld feletti részeiket, hiszen sok idő azt újra növeszteni. Leülni a kövekre lehet, de abból aztán van elég. Az egész vidék, soktízezer négyzetkilométeren csupa kő. A völgyek meredekek, erős a bevágódás: komolyabb víz csak a nyár végén van, de akkor aztán egyszerre, így akkor olyan ereje van, hogya sziklákat is megszaggatja, a törmeléket pedig mind elszállítja. Ilyenkor vagy szárazak, vagy éppen csak egy kis patak csordogál a mélyyükön. A völgyek ezért egyre mélyebbek és meredek a faluk. A meredek falak miatt a sziklaomlás hétköznapi jelenség, de mivel úgyse jár arra senki, nem okoz bajt.

Nem jár erre más, csak aki itt lakik, vagy valami különös okból direkt ide jött. Átutazók itt nincsenek. Minket rendesen körbevettek a helyiek, amikor visszatértünk a völgybe tett kirándulásról, de már oda is kaptunk kisérőt. Először is velünk jött a helyi rendőr.  

Hagre Selam vidéke. Ez mondjuk még nem a belseje, hanem odafelé fotóztam a kocsiból,  de már itt is jól látszik a táj jellege. Magas hegyvidék, kicsi patakkal a völgy aljában, a lejtők pedig meglehetősen kopárak még itt is, ahol pedig nem meredek a hegyoldal. Figyeljük meg a vízszintesen futó csíkokat! Lejtővédő kőrakások. Terasznak nevezni túlzás lenne őket, egyszerűen csak kővel van kirakva egy vonal, hogy a hirtelen jövő eső ne vigye le a földet.

Ahol legeltetnek, ott is nagyon figyelnek arra, hogy a kecskék ne egyenek meg mindent.  A füvet és a tarlót (mint itt) az lehet, de a bokrokat és a fákat már nem. Vannak is nagyobb fák itt-ott. Ezen a képen a táj szép és barátságos, már persze a szárazsághoz képest. Közelebbről viszont már nem ilyen idilli a kép. Sajnos azok a bokrok szúrósak, nem lehetne alájuk heveredni az árnyékba, a fák közül pedig csak a néhány legnagyobb elég nagy ahhoz, hogy rendes árnyéka legyen.

Na ez már rendes völgy. A patak ott lent, mintegy 1500 m-en van, a hegy teteje meg olyan 2400 m magasan. Összehasonlításként érdemes tudni, hogy a Magas-Tátra legmagasabb része mintegy 2800 méteres

Az előző völgy, a másik irányba tekintve. Ezt a fotót mintegy 1900 méter magasan készítettem. Szépen látszanak a  lepusztulási szintek és talán az is kivehető, hogy a rétegek milyen nyugodt településűek. No, meg az is jól látszik, hogy milyen kék itt az ég.

Egy sziklaterasz felszíne. Elég jól látszik, hogy egyrészt tényleg teljesen csupasz a felszín (bár nem mindenütt ilyen), másrészt meg az is, hogy hogyan pusztul. A közet nagy tömbökben válik el és omlik le. Fagy nincs, só nincs, viszont a viszonylag gyors bevágódás miatt a kőzettest belsejében levő feszültségek mégis megrepesztik a szálban álló kőzetet, meg persze eleve vannak benne repedések. Így aztán ilyen 20-30 centi széles, 5-10 méter mély repedések vannak, mint a képen a helyi kísérőnk álláspontjánál látható példány. Az a nagy darab tömb tulajdonképpen akármikor leszakadhat. Ilyen esemény történt nem régen, talán csak pár hete,  szemben levő oldalon. A távolabbi, szemben levő lejtőn, közvetlenül a meredek fal alatt látszik egy friss omlás nyoma. Látszik, hogy egészen messzire legurult a leszakadt anyag, de  nem a völgy aljáig. A következő szint lankásabb készén megállt: az is egy terasz-szerű lepusztulási szint.

Az előtérben pedig a rendőr van, most a kalasnyikov nélkül. Azt lerakta a fa alá.

Szerettem volna valahog megmutatni ezt a meredek falat, ahol álltunk, de nem nagyon tudtam eléggé kihajolni hozzá. Illetve ki tudtam volna,de nem akartam (esetleg lefeküdhettem volna, de azt valamiért ne akartam, már nem tudom, hogy miért nem). Na, mindegy is,  itt egy újabb részlet egy kiszáradt fával. Látszik, hogy évekig volt elegendő vize, különben aligha nőtt volna ekkorára, de aztán valamiért kiszáradt. Talán a táguló repedésből már túl gyorsan elfolyt a víz, ki tudja? 

A két legfiatalabb kísérőnk az árnyékban.

A csapat. Középen kék sapkában Dr. Asmelash, a geológus, akivel jöttem. Egyébként szakmáját tekintve mérnök-geológus. Jobb oldalon, kék ingben, a rendőrünk, a többiek padig a kísérők. A két legkisebb (az Előző képről) nincs ezen a képen, ők éppen a kép jobb oldalán túl állnak az árnyékban.

Tájkép a falu határában. Nem mindenütt ilyen, van, ahol ennél sokkal több talaj van, néhol arák harminc centiméternyi is. De ott is közel a kőzet, csak nagyon kevés vizet tud raktározni. Ráadásul itt az alapkőzet mészkő: nem jó a talaja, ráadásul elvezeti a vizet, ahelyett, hogy tárolná. A kép bal oldalán egy jó fél méter magas kőrakás fut végig. Ezek azok a kőrakások, amelyek itt és másutt a hegyvidéken ezerszámra vannak és az első képnél utaltam rájuk. Alacsonyak, egyszerűen építhetők, csak kézi  munka kell hozzájuk, meg kő és idő, de itt mindháromból bőven van. Igazándiból más nem is nagyon van. Szóval, ezek védik a talajt a lemosódástól, mégpedig elég hatékonyan. Persze, mivel alacsonyak, sok kell belőlük. Néhol öt-tíz méterenként van egy-egy ilyen sáv. Ez azt is jelenti, hogy egy-egy terasz, vagy földdarab néhol csak öt-tíz méter széles. De ez már elegendő! Látszik, hogy a védmű, a kőrakás alatt sziklafelszín van, felette meg tarló. Ha pedig tarló van, akkor ott gabona volt, mert talaj van. A gabona élelem,  tarló meg az állatok legelője. Micsoda különbség fél méteren belül! Na, ilyen sávokkal van tele a felföld hegyvidéke, ahol csak lehet.

Folytatom.

Hagre Selam -- első rész

Milyen régen írtam ide utoljára! Sajnálo, így alakult, pedig a szándék megvolt, de mindig volt valami ami miatt nem sikerült.

Mennyi írni valóm van... A blog írásakor eleinte úgy csináltam, hogy nem írtam le mindent, hadd maradjon későbbre is. Nem volt okos dolog, bár akkor jó ötletnek tűnt. Igaz, nem is tudtam volna mindent leírni, ami történt velem, szóval, végül is mindegy is. A lényeg, hogy valójában többet látok és többet tapasztalok, mint amennyit le tudnék írni, így aztán egyre csak halmozódik a sok megíratlan élmény. Nem mintha olyan nagy élmények lennének, bár egyik-másik mondjuk tényleg az. Inkább csak arról van szó, hoyg olyan helyzetek, amikben még nem voltam, vagy olyan dolgok, amiket még nem tapasztaltam. Mivel azonban Magyarországon élők zöme ebben a helyzetben van, szerintem számukra is érdekesek lennének ezek a beszámolók. Mint például az is, ami most következik, ami egyébként egy igen hosszú írás első része, persze fényképekkel. Nem tehetek róla, ennyi mondanivalóm van, és attól tartok, hogy ezek nélkül a háttér információk nélkül nem lehet mindazt megérteni, ami a képeken van. Remélem, azért nem leszek olyan, mint Svejk, a derék katona, aki bárminek a kapcsán képes volt hosszan, minden mást előadva beszélni. : ). Szóval, több részes lesz Hagre Selam, mert egyben nagyon hosszú lenne és akkor még lejjebb szállna a blogom olvasottsága. Másrészt meg így akár egy-két naponta is tudom frissíteni, szóval érdemes lesz időnként ránézni.

1.

Ezt a blogot nem kizárólag csak azok olvassák, akik legalább valamennyire ismernek engem, így számukra esetleg újdonság, hogy én, ugyebár, földtudományokkal is foglalkozok, jelesül geomorfológiával (meg geoinformatikával, de ez most nem olyan lényeges). Ez azért jó dolog, mert az ember olyan helyekre juthat el, ahová egyébként vagy eszébe se jutna, vagy nem is nagyon lehet csak úgy elmenni. Így jártam Hagre Selam vidékén és legutóbb pedig az Etióp-magasföld keleti peremén, az Afar-háromszög szélén, a Raya-völgyben. Hogy ezek a kirándulások nagy élmények voltak, azt talán nem kell külön bizonygatnom, de ehhez tegyük hozzá, hogy szakmailag meg különösen nagyon azok voltak. Mindkét helyre mint szakértő voltam meghívva és mondhatom, nem csalódtam. Hagre Selam hegyei és mély völgyei is lenyűgözőek, már csak azért is, mert nagyon jól azonosítható szinteket lehet látni, szinte olvasható a környék története (mármint a felszín fejlődéstörténete). A Raya-völgy meg... még sose jártam az Afar háromszög közelében sem, pedig az geológiailag és morfológiailag is roppant érdekes vidék. Erre kimondottan megkérnek rá, hogy ha lenne időm, menjek már el egy napra, szívesen vennék, ha megtenném az észrevételeimet egy aktuális kutatással kapcsolatosan. Hát, hogyne mentem volna! Ráadásul kiderült, hogy ez csak az előzetes, mintegy a terület bemutatása, legközelebb már két-három napra megyünk, de még kijjebb is, a Danakil-mélyföld felé.

Milyen érdekes... mindkét helyen geológussal voltam, de egyikük se kezdett el se okoskodni, se féltékenykedni (mondjuk, nyilván én se). Egyszerűen azt mondták, hogy mivel más irányú tudásom van (itt kimondottan geomorfológus nem igazán van, ha magamat valamelyest annak tekintem, akkor talán van egy), ezért szívesen vennék, ha megosztanám velük az észrevételeimet. Ezt a fajta hozzáállást Magyarországon felettébb ritkán tapasztaltam, akkor se szakmabeliekkel. Legutóbb például egy vegyész barátom munkája kapcsán jártam így.

A hagre jelentése föld (márrmint föld terület), a selam meg békét jelent (tigrinya nyelven). Hagre Selam tehát: a béke földje. De, ha már selam, ez a hétköznapi köszönés is: selam! Ez a vidék Mekellétől nyugatra, Tigray belsejében van, az Etióp-magasföldön. Nem véletlenül magasföld a neve, az itteniek is highland-ként emlegetik: a jellemző magassága mindenütt 2000 méter felett van, de inkább olyan 2200 felett. Nagy kiterjedésű felszín ez. Látszik, hogy hajdanán egy meghetetősen egységes, nagyjából egyenletes magasságú felszín volt ez, de mostanra már nagyon mély völgyek szabdalják fel. A teljes magasföld egyébként lényegesen nagyobb, mint Magyarország, de maga Hagre Selam csak olyan megyényi kiterjedésű vidék (csak a tények kedvéért: Etópia éppen tízszer akkor mint Magyarorzág, mind lakosságban mind terültben – 1 000 000 km² és 100 000 000 lakos) .

Hogy szép-e? Hát... nem tudom, azt hiszem, hogy nem, legalábbis nekem nem. Kopár és zord. Nem a hőmérséklet miatt zord, hanem a kopársága miatt. Ahol eddig jártam, mindenütt ilyen volt Tigray: száraz, kopár, köves vidék. A talaj sovány, nagyon sovány, július és augusztus kivételével alig van csapadék. Kevés a fa, azok zöme is kicsi, csenevész, lssan nő. Hát, hogyne: 2000 méter felett, évi 700 milliméter csapadékkal, úgy, hogy ebből 500 milliméter nyáron hullik, hogy is nőnének itt nagy fák! A meredek hegyoldalak miatt meg ami csapadék hullik, le is folyik jóformán azonnal. Van, akinek tetszik ez a fajta zord, kopár szépség, nekik ez is tetszene. A maga módján valóban szép, de csak nézni: itt élni, már nem tűnik olyan jó ötletnek. Olyan, mint a Magas-Tátra: távolról szép, még ott lenni is érdekes, de ott lakni már nem szeretnék. Ez a táj persze sokkal szárazabb, és nem is olyan zöld. Itt a domináns szín a sárga, legalábbis ilyenkor. De van benne valami fenséges. Egyfajta fnséges érintetlenség, még inkább valamiféle legyőzhetetlenség. Itt aztán lehet érezni, hogy a természet az úr. Egyébként Pécsen is a természet az úr, csak ott ezt könnyű elfelejteni, itt viszont ezt lehetetlen nem észrevenni. Szóval, zord, nem valami barátságos vidék, de kétségtelenül lenyűgöző. Douglas Adams írta, hogy Új-Zéland egyes részei olyanok, hogy az ember, amikor meglátja, akkor leginkább spontán tapsban tör ki, annyira lenyűgöző. Na, ez itt nem ilyen. Ha valamit kivált az emberből hát az leginkább a csöndes, komoly szemlélés. A völgyek többszáz méter mélyek és meredekek. Egyáltalán nem ritka a száz méteres teljesen csupasz és függőleges sziklafal sem. Ezeknek a sziklafalaknak az alján meredek lejtőben áll meg a törmelék és csak csenevész növényzetet tud eltartani. A felszínen látható mészkő sziklák felszíne oldott, erodált, láthatóan talaj takarta őket a közelmúltig, de már alig van belőle. Ahol nincsenek a felszínen a sziklák, ott kisebb kövek vannak mindenütt és vékony, néhol csak párszor tíz centiméteres talaj. Persze vannak olyan helyek is, ahol mélyebb talaj van, de az sem sokkal jobb. Víz híján, ilyen magasan nem sokat lehet termelni.

Műút Mekelle után. Maga a burkolat jó minőségű, teljesen hibátlan. Sajátossága viszont, hogy nincsenek felfestések és útszéljelző karók se. De legalább van út, és ez a lényeg.

Aztán egyes szakaszokon már nincs aszfaltburkolat, csak kőszórás. Persze a kövek bele vannak járva az útba, így nem csapódnak fel, de komoly por van. Magára a forgalomra jellemző, hogy nem túl sűrű. Látható, hogy itt az út bal oldalán megyünk, holott itt is jobb oldali közlekedés van, mint Európában, de az előttünk haladó Toyota (mi más?) porát inkább elkerülnénk, amennyire lehet. Előrébb gyalogosok vannak. Itt településközi forgalomban is általánosnak mondható a gyaloglás.
Sietni nem kell, pénzbe nem kerül, úgyhogy jó.

Aztán megint jó út következik. Az útépítést itt -- legalábbis ahol jártam -- több ponton kezdik el egyszerre, aztán majd valahol összeérnek az építők. Így aztán a kész és a poros szakaszok váltakoznak. Úgy láttam, hogy az egyik kezdőpont a városok (nagyobb települések) fontosabb elágazása szokott lenni, innen haladnak kifele. Ez itt egy falu-szerűség. Nem ismerem még a helyi települési viszonyokat, nem tudom, hogy ez tényleg falu-e, de valami olyasmi. Új út vezet át rajta, Mekelle viszonylag közel van, nincs messze a cementgyár se: van munka is és a városi piacon is el lehet adni a terményeket, meg az állatokat. Látható is ennek az eremdénye: új házak állnak az út mellett, mégpedig szépen megépítve, több helyiséggel. Ez beljebb, sz igazán szegény vidékeken már nem így van. Persze, lehet, hogy ez otthonról nézve szegénynek tűnik, hiszen az is. De itteni mércével  kell mérni és akkor már látszik, hogy ez sokkal jobb, mint kunyhó vagy mindenféle kövekből összeépített kalyibák.

Falusi pillanatkép. Mi egyebet írhatnék ide? Az autó ment, én meg közben fotóztam egyet. 

Táj Mekellétől nyugatra. Végtelennek tűnő afrikai táj, száraz, köves, sivár. Víz alig van, így aztán a növényzet is csak foltokban telepszik meg. Tüskés, szúrós bozót ami látszik, fű, aljnövényzet nincsen, csak kövek, mindenütt. És az út mellett a legtöbb helyen már villanyvezeték is van.

Egy felföldi falu látképe. Kövek mindenütt, meg a már mutatott házak; egyébként semmi más nincs itt,  számunkra bizony ez maga lenne az unalom. De aki figyelmesen szemléli a képet, az észreveheti a tornyot. Bizony, ez mobil-átjátszó, hiszen térerő mindenütt van, így itt is és a környéken is. Nincs tehát elvágva a világtól, mint ahogyan az gondolná az ember, még internet is van, ha lassú is. Azt még érdemes hozzáfűzni, hogy a távközlés is kínai. Nem európai, hanem kínai. Európa, a szokásos lassúságával és határozatlanságával most is lemaradt, pedig akikkel itt találkozok, jobban szeretnének Európához közeledni, mint Kínához.

Jellegzetes kép a felföld hegyei között járva. Annyira jellegzetes ez a kép, hogy egy idő után már unalmassá válik. Az ég ragyogó kék és tiszta, az út sima, mellette egyik oldalon meredek sziklafal, a másik oldalon meg, pár méter padka után, ugyancsak megeredek falú völgy van. Szép, de nagyon zord.

Egy kisváros, aminek nem tudom a nevét. Nyilván, én is tudom, hogy lefotózhattam volna a városnév táblát, de olyan nem volt. Általában nincs, legalábbis én egyszer se láttam. Aki ott lakik, tudja mi ez, aki meg odamegy, az csak környékbeli lehet, aki megintcsak tudja. Az a néhány nem odavalósi meg nem számít annyit :) Ez a képet akkor készítettem, amikor a városkába beérve a főutcára fordultunk a körforgalomból. Közbevetőleg: sok helyen már eleve körforgalmat építenek, holott a jelenlegi forgalom nagyon kicsi még ehhez. De jobb ez így, mert később úgyis több autó lesz, másrészt az etip sofőrök nem valami nagyon jó vezetők, a körforgalom meg biztonságosabb.

Na, szóval, ilyen egy kisváros főutcája. A többié is ilyen, ahol eddig jártam. Az úton szamarak és kutyák bóklásznak, az út mellett boltok, kávézók és egyéb üzleti célú helyiségek vannak. Akinek nincs üzlete, de van eladnivalója, az az út mellett a földre telepszik és onnan kínálja a portékáját, vagy fel-alá járkál vele, mint, mondjuk, a gyerekek a kolóval. Hogy mi az a koló,azt meg legközelebb leírom.

Holnap jön a folytatás!

december 5

December ötödike van. 44 napja vagyok itt. Negyven nappal ezelőtt csak azért nem utaztam vissza azonnal Pécsre, mert abban bíztam, hogy egyszer csak eljön az is, hogy már kibírom az ittlétet. Tényleg eljött. Egy ennyire más kultúrában, más világban élni nem olyan nagyon könnyű, mint az otthonról elképzeli az ember. Én úgy voltam vele, hogy biztosan nem lesz könnyű, azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz az eleje. Mindenesetre, éppen az elejéén érdemes az embernek elfoglalnia magát, például társasággal, sétálással, munkával, mert akkor nem gondol arra, hogy de rossz neki most éppen.

Oké, ha valaki, mondjuk, egyedül él és  Németországba megy dolgozni, vagy ketten vannak és úgy mennek Németországba, az persze nem olyan nehéz. De Afrika tényleg nagyon más és nagyon messze van Magyarországtól és a családtól.

Számomra valamelyest könnyebbé teszi az ittlétet a fényképezés. Nem azért, mert akkor le lesz fényképezve az a valami, hanem azért, mert ahhoz, hogy legalább egy kicsit  vissza  tudjam adni az adott dolog természetét, hangulatát, amennyire csak lehet, meg kell értenem azt, és csak azután fényképezni. Ezáltal pedig én is közelebb kerülök az éppen megfigyelt jelenséghez és így Afrikához, Etiópiához is. Továbbá így tudok csak olyan módon beszámolni az itteni tapasztalásaimról, hogy az valóban hiteles legyen, ne csak felületes benyomások sorozata.
Aztán persze, mivel sem jó író, sem jó fényképész nem vagyok, végül is sosem sikerül azt, és úgy átadnom, ahogy szeretném, de még mindig jobb mint ha sehogyan se tenném. Nem igaz?

Szóval, december ötödike van, otthon jön a mikulás és meg itt ülök egy szobában az egyetemen, és éppen a hatvanas-hetvenes évek zenéiből hallgatok egy válogatást, miközben írok. Otthon tél van, vagy legalábbis tél szerű dolog, itt meg -- még mindig nem szoktam meg -- tavasz. Persze, itt is tél van, de csak amolyan trópusi tél: néha 20 fok alatt is van a hőmérséklet. A virágok virágoznak, a madarak csicseregnek, az ég tiszta és kék, a Nap magasan van és melegen süt le a száraz tájra. Na, de ennyi szöveg után jöjjenek ismét a képek! Mára tizenhat képet válogattam ki. Eltérés a korábbi gyakorlattól, hogya  aképek nyersek, az eredetik, nem végeztem rajtuk semmiféle utómunkálatot. Kíváncsi vagyok a véleményekre, melyik tetszik jobban: az eddig, kicsit javított, vagy mostani javítatlan változat?

Jó szórakozást!

Rögtön az első kép a bevezető végét is illusztrálhatná. December Mekellében. Ezt a képet ugyan november végén késztettem, de ma is ugyanilyen. Minden nap arra járok, tudom, hogy ilyen. Igaz, nem minden ház előtt van ennyi növény, de ezért egyáltalán nem ritkaság az ilyen: azon a részen, ahol élek (ez Mekelle egy igen jó része), elg sok ilyen ház van. Pálma, valamilyen egyéb fa, meg futónövények vagy bokrok a kerítés mentén. Nyilván, a dszítés csak egyik oka ennek, sőt merem állítani, a kisebb oka: itt nem annyira díszítenek semmit, mint otthon. Viszont nehezíti a bemászást, kizárja a betekintést és még árnyékot is ad. Sajnos, az iteni nyövények egy jó részét ne ismerem, de azért sok az ismerős. nagyon sok selyemakácot láttam és az a pálma is ismerős lehet mindenkinek: nálunk ez szobanövény és ha szépen megnő, akkor nagyobb dézsába ültetik. Na, ez itt megnő akár 7-8 méteresre is. Érdekes viszont, hogy ezeknek a virágokak nincs különösebb illatuk, bár éppena múlt hét elején menetm el egy fa alatt, aminek a virágai olyan illatosak voltak, mint az orgonáé. Meg is torpantam: napsütés, lágy, langyos szellő, ék ég, és finom, édes virágillat; egy hosszú pillanatra úgy éreztem, mintha otthon lennék és tavasz lenne, április. Aztán ez elmúlt és egy kicsit csalódottan néztem a fát. Aztán mentem tovább a dolgomra.

De más is van ezenn a képen, ami érdekes!Figyeljük meg a víztartályokat a házak tetején! A vizet ebbe szivattyúzzák egy lenti tartályból. A lenti általában két köbméteres és azt töltik fel a vezetékes vízzel. A feti tartály szerepe a víznyomás biztosítása. Ha nincs áram, akkor is megbízhatóan működik és mivel fagy sincs, ezért nem is megy tönkre se a tartály, se a cső.

Ha már a csőnél és a víznél tartunk: ez is ilyesmi, vízvezeték a városban. Elég jól látszik, hogy nem bonyolították túl a dolgot. A vízvezeték a  járdán fut és onnan ágazik le az egyes lakásokba. Elfagyni nem fog, az biztos, és mivel vasból van, a járókelők se törik el vagy koptatják ki. Ami érdekes, és nem tudom -- egyelőre -- hogyan vannak vele, az a vízóra. Ahol lakok ott ugyan a föld alatt megy a vízvezeték, de a vízóránál kijön a felszínre. Itt a vízóra egyszerűen csak be van kötve a vezetékbe, se plomba, se jel, se semmi. A múltkor kijött egy szerelő, kicserélte a tömítést, mert ereszetett, de ehhez nem kellet se papírt aláírni, se pecsételni, se semmi. Pedig hát, miből állna így egy leágazást készíteni a vízóra elé? Lehet, hogy ezt itt nem csinálják? Nem tudom...

Az avízvezeték, ami az előző képen van, végül ebbe a hagyományos berendezésű étterembe vezetett. Azért ilyen üres, mert bérbeadó, most éppen nem működik. Érdekes, hogy a székek és az asztalok is milyen alacsonyak.
Újabb éttermekben van olyan, hogy a székek már magasabbak, európai mintájúak, de az asztal továbbra is alacsony, amolyan dohányzóasztal-szerűség. Az étkezéshez általában nem használnak villát vagy kést, még kanalat is csak ritkán: a kezükkel esznek. Nins ebben semmi rossz, de éppen ezért általában valamelyest az étel fölé hajolnak, ami bizonyára könyebb, ha asztal alacsonyabban van. Más ötletem nincsen, hogy miért jó ez, de mondjuk az indiai barátaimnál meg teljesen normális, hogy még csak nem is az asztalnál esznek, hanem a földre telepednek.

Az etióp étterem konyhája. Azért persze nem mind ilyen. Oldalt a mosogatók egy része, de csak tálcák, a vizes mosogató odébb van. Hátul azok agyag edényeknek tűnő alkotmányokban folyik a tulajdonképpeni sütés-főzés. Alattuk van a tűzhely. Az azért látszik, hogy  sem a falak illesztése nem az igazi, sem a padlóburkolat nem olyan nagyon kimunkált. Persze, mert a fal csak egyszerű fehérbádog hullámlemez, a padló meg öntött beton. Por, kosz van elég, de ettől az étel még egyébként lehet tiszta és jó, szóval ezen nem kell fennakadni. Nálunk például a kültéri, bográcsban való főzésnek van nagy hagyománya. Ott is van por, meg kosz és ott sincs mosogató, még se akad fenn rajta senki.

Tessék, ilyen közelről az edény. Agyag a fala, agyag a teteje. Hogy nem folyik ki akkor a leves?

Hát, úgy, hogy nincs benne leves. Ez az egyik a fenti agyagedények közül, csak felemeltem a fedőt. Látzik, hogy valójában egy acél serpenyőben sül az étel, az agyag alkotmány csak arra való, hogy melegen tartsa és rá irányyítsa a hőt. A fedő befedi a készülő ételt, így bele sem hullik semmi. De leves az nincsen. Inzsera van, meg hozzá valamiféle szósz (mondjuk, olyan, mint  nálunk a sárgaborsó főzelék, vagy a ilyesmi), vagy apróra vágott és megsütött hús, vagy sült zöldségek, szóval effélék.

És itt a mosogató is, csappal, ahogyan az kell. 

Persze itt sem csak reggeli-ebéd-vacsora van, nassolnak is. A nassolás azonban nem csokit, kekszet, más effélét jelent, hanem valami egyszerűbbet, általában növényit. Ez lehet sült vagy főtt kukorica, vagy éppen ez az izé is, aminek elfelejtettem a nevét, pedig megkérdeztem. Így, csomókban árulják, egy ilyen adag ára 1 birr (14 forint). A termés hüvelyét kell felnyitni abban vannak a magok, azokat fogyasztják. Nem rossz, leginkább a zöldborsóra hasonlít az íze, de nem pont olyan. Aki szereti a nyers zöldborsót, annak ez is is ízleni fog. Egy egész csomag azonban elég sok, én nem is bírtam megenni. Annyira azért nem szeretem a nyers zöldborsót:) A magot egyébkét szárítják is, úgy is jó, akkor kemény rágsálnivaló lesz belőle, de persze másra is jó.

Tessék, ezek a magok.

Ami pedig az ételeket illeti, itt a legviccesebb -- legalábbis azok közül, amikkel eddig találkoztam. Jégkrém. Etióp jégkrém. Egy műanyagpohárba vizet töltenek, abba gyümölcsízű italport szórnak, kicsit felkeverik, beletesznek egy fapálcát, aztán berakják a mélyhűtőbe. Sajnos csak kicsit keverik fel, így az italpor a pohár alján gyűlik össze, ami a kivétel után, ugyebár a jégkrém teteje. Itt erősen savanykás italpor ízű lesz, másutt viszont jóformán ízetlen, sárga jég csupán. Persze egyáltalán nem krémes, hanem tiszta, tömör jég az egész. Egyszerűnek és jónak tűnik, de ebből sajnos csak az egyszerű az igaz, pedig biztosan meg lehetne ezt jól is csinálni.

Volt már ez a szamár? Remélem, még nem. Jól látszik, miért jó itt a szamár. Elvisz vagy száz liter, tehát száz kiló vizet is, ugyanakkor lelegeli a kockakövek között kinövő növényeket is. Persze, biztos kap mást is enni, de tényleg elég kevéssel is beéri. És persze se nem olyan kényes mint a ló, se nem olyan drága.

Itt tényleg nagy szerepe van az állati erőnek a szállításban Még Mekellében is, ami egy közel 300 000 lakosú város, még itt is nagyon sok a szamár és ló, de vidéken a legtöbb helyen ez a meghatározó, vagy éppen az egyetlen teherszállítási lehetőség.

Néha azért elég különösen oldanak meg dolgokat, legalábbis szerintem. Ebben az utcában valamit építettek, illetve még mindig építik. Nem tudom mi lesz, de egyébként jól haladnak vele. Viszont az építéshez használt anyagokat általában egyszerre a helyszínre viszik, akkor is, ha útban lesz. Itt is az összes követ, homokot egyszerre kiszállították, az utat pedig felásták, amitől persze egyáltalán nem lehetett eljárni rajta, pedig ez egy rendes, lakott utca, házakkal, boltokkal. De senki nem elégedetlenkedett. Szerintem egyrészt örültek, hogy megint épül valami új és jobb, másrészt meg számukra ez a megoldás teljesen természetesnek tűnhet, harmadszor pedig tényleg nem nagyon foglalkoznak efféle kényelmetlenségekkel. 

Így lehetett járni az úton az építés három hete alatt. Most már jóformán tejesen elfogyott az anyag, de ami marad a munkák befejezése után, az is még ott lesz az utcán jó darabig, legfeljebb félrepakolják. Itt is, mind mindenütt általában, csak kézi erővel dolgoznak. Gépeket nem, vagy csak ritkán használnak. Mondjuk így persze csendesebb is a munka, de lassabban is halad. Viszont több embernek jut munka és ez is fontos. Na, szóval, azokat a nagy köveket, azokat mind-mind kézzel pakolják odébb és teszik a helyére. Nem azt mondom, hogy ez szörnyűséges, csak azt, hogy fárasztó.

A nehéz fizikai munkában a nők is részt vesznek: követ pakolnak, lapátolnak, törmeléket hordanak, maltert adogatnak. Nem könnyű ez a munka, az biztos, de legalább van. Az is igaz, hogy ezek a dolgozók nem keresnek valami sokat, aligha többet, mint napi 60 birr, de talán még annyit sem. Ők itt éppen az egyetem egyik építkezésén dolgoznak. Összesen valami tí, tízegynéhány építkezés van éppen a campus területén, ez a legnagyobb: uszoda, vendégszobák, étterem, sportközpont. Igen, ez Etiópiában, a világ egyik legszegényebb országában. Itt azt hiszik, hogy ha sok fiatal jár iskolába, meg egyetemre, akkor az jó lesz nekik és az országnak is, mert fejlődést ereményyez, ezért támogatják az egyetemeket is. Ők, szerencsétlenek még nem jöttek arra, hogy stadiont akár egyetem nélkül is lehet építeni, sőt az egyetemre tulajdonképpen nincs is szükség.

Ő is dolgozik, de sokkal szerencsésebb, mint a fenti képen szereplő társai. ő az egyik titkárnő az intézetünkben. Aznap valamiért ilyen szép ruhában jött be, menten le is fényképeztem. Hogy hány éves lehet, azt nem tudom, nem kérdeztem még. A helyzet az, hogy az itteni arcok számomra egyelőre annyira mások, hogy bár az egyes embereket jól meg tudom különböztetni, de a korukat még egyáltalán nem tudom megállapítani. Meg aztán az is igaz, hogy a nehezebb életkörülmények miatt sok olyan ember van, aki idősebbnek néz ki a valós koránál.

Ezt  képet szeretettel küldöm azoknak, akik már építettek vagy tartottak karban számítógép hálózatot. A szekrényben egy switch van, ebben nincs is semmi rendkívüli, de a kialakítás... az nagyon etióp. Hogy miért csinálnak ilyen dolgokat, azt ténleg nem tudom megérteni. Berakják a szekrénybe a switchet, de a tápcsatlakozót azon kívül helyezik el, ahogy a vezetékeket is. Pedig a szekrény pont azért van, hogy azok is bent, védetten legyenek. De még ha bent is lennének: hát micsoda munka ez?? A vezetékek össze-vissza lógnak, tekerednek. Ezt itt még tanulniuk kell. Mondjuk nem is ez a legjobb. Az eddigi legeredetibb megoldás az volt, amikor egy UTP vezeték az ajtóban a küszöb helyén jött ki, középen. Küszöb nem volt, csak a kábel egy jó 10 centis darabja meredt ki a betonból, az ajtó kellős közepén. Persze már szerte széjjel volt taposva, mert ez egy közepesen jelentős iroda bejárata volt.

A mai utolsó kép körülményei érdekesek. Oké, van rajta egy csomó állat, ez itt teljesen normális (bár Magyarországon is lenne ennyi és azok is szabadon lennének legeltetve). A képet a  városba, a házba visszafelé menve készítettem, az egyetemen. bent a campus közepén. Hogy ott mit akartak azzal a sok szarvasmarhával, azt nem tudom. Lehet, hogy a füves részeket legeltetik velük, mert akkor nem kell nyírni? Tényleg nem tudom, de nagyon meglepő látvány volt. A képen kinagyítva a csorda mintegy fele látható.