Valami címet csak kellett adnom ennek a bejegyzésnek is, hát ezt adtam. Nem valami jó cím, ez igaz, de van benne igazság: olyan képeket is kiválogattam a mai bejegyzésbe, amelyek az etióp élet árnyékosabb részét mutatják. Az igazság ugyaniis az, hogy akármennyire is fejlődik ez az ország, azért még van hová fejlődnie. Mélyről indult és még mindig messze van attól, hogy magasan legyen. Sőt, attól is messze van, hogy akárcsak középen legyen. Én Mekellét látom, mert itt lakok, itt élek. Aki beutazza az egész országot, az vélhetően többet lát, de én meg mélyebben azt a kicsit, ami körülöttem van.
Reggelente, amikor az egyetemi buszt várom (az egyetem saját buszai hordják-viszik a dolgozókat a városból az egyetemre, reggel délben és este), nem messze onnan, ahol lakok, akkor bőven vani időm a környéket figyelni. Az út másik oldalán egy beépítetlen telek van, amin leginkább csak átjárnak akiknek így rövidebb. Nincs ott jóformán semmi ezen kívül. Jóformán, mert azért a tér hátuljában, az utcától a legmesszebbi oldalon, van egy ház, benne egy családdal. Ház, írom, de ez elég erős túlzás. Inkább csak amolyan kunyhó az, kőből rakva, habarcs nélkül, egyszerű hullámlemez tetővel. Ablak nincs, az ajtón jön be fény, ha nyitva van. Reggelente látom, amint a gyerekek a házuk előtt játszanak. Mit mondjak? A képen látszik a ház, látszik az udvaruk, látszik a szegénységük. Nem ritka ez itt, ők nem kivételesek. Nagyon sokan élnek így. Vagyonuk gyakorlatilag nincsen, ruha jóformán csak annyi, amennyi rajtuk van. Mégis, már-már giccsesnek tűnik, ahogy a gyerekek ott játszanak és szemmel láthatóan jól játszanak. Ők itt élnek, így élnek, és alighanem erősen bíznak abban, hogy a jövő jobb lesz számukra: minden okuk meg is van erre.
Amikor ilyet látok, meg kell mondanom őszintén, kissé szégyellek fotózni, sokszor meg sem teszem: olyan nagy a különbség a hozzájuk képest, hogy úgy gondolom, sértő lenne fényképeznem. Volt, hogy egy autóban ülve egy rőzsehordó asszony jött velünk szembe. Lett volna időm fényképezni, mégsem tettem. Ott jött, felfelé a lejtőn, jóval 2500 méter felett, a hegyekben és jóformán derékszögben dőlt előre a felsőteste, ahogy a meglehetősen nagy halom száraz gallyat cipelte a hátán. Fogalmam sincs, hány esztendős lehetett, mert a nehéz élet hamarabb tesz öreggé. Lehet, hogy negyven sem volt, nem tudom, mindenesetre öregnek látszott. Én ültem a terepjáróban, és nézelődtem, ő meg rőzsét cipelt. Én az eszek, amit csak a boltban kaphatok, és annyit, amennyit akarok, ő meg annyit, amennyi jut. Én nagyjából annyit keresek havonta, mint ő 8-10 év alatt. Rajtam kényelmes, tiszta és szép ruha volt, rajta meg szakadt és koszos. Hát ekkora különbség is tud itt lenni. Ilyenkor nem merek fényképezni, mert attól félek, hogy bántó lehet. Persze, ki tudja, lehet, hogy nem az. Legközelebb majd összeszedem magamat és megkérdezem valahogy.
Na, amikor ezt a motort megláttam, akkor bizony körbe kellett járnom. Valami kínai gártású motor, de nem is az az érdekes, hanem az, hogy kicsiben benne van az egész itteni közlekedési kultúra. Direkt nem írom le, inkább érdeklődéssel várom a kommentekben: ki, hány hibát, hiányosságot, furcsaságot lát ezen az egyetlen, egyébként rendes, napi használatú motoron?
Kutya egy ökör fejével. Nyilván, nem ő ejtette el, hanem a mészárszékről került ide. Nem biztos, hogy ez a kutya hozta, valószínűbb, hogy apránként került ide: az egyik kutya elhozta, rágta egy kicsit, aztán otthagyta. A másik megtalálta, kicsit odébb vitte, rágta, aztán ő is otthagyta, és így tovább. De ez még viszonylag friss: a bőr is rajta van és némi hús is. Egy idő múlva már csak a csupasz csontok lesznek, még a tülkök is leesnek róla. Ilyen koponyákat és tülköket igen sokat láti az úton és az út mellett. Nem állítom ugyan, hogy méterenként van egy, de ezt igen, hogy nem kell keresni. Tiz perc gyaloglás alatt biztos, hogy legalább egy koponya és több tülök is látóterünkbe kerül. Persze, hiszen az a fajta közhigiéné, ami Magyarországon megszokott, itt tökéletesen ismeretlen, másrészt meg nagyon sok kutya van az utcákon. Kóbor kutyák, ott élnek, ott is halnak. na, ezek amit találnak megeszik, elviszik. Ezt a fotót például nem messze onnan készítettem, ahol lakok: minden nap erre járok reggelente a buszhoz. Ez egy nagyon jó környék, de hát a kutyákat ez nem érdekli és ahogy elnézem az ökörfejet sem.
Kislányok a boltban. Kenyeret vettek, de most nem is az az érdekes, hanem az, hogy hogy örülnek a fényképezésnek. Eddig egy-két kivétellel csupán, akit csak megkértem, hogy hadd fényképezzem, simán belegyezett, vagy éppen örült neki. De olyan is volt, hogy direkt megkért rá, hogy ugyan fotózzam már le: gyerektől öregemberig többen is.
Ezeknek a kislányoknak a haja be van fonva. Nagyon sokat képesek a hajukkal foglalkozni az itteni nők: különféle, nagyon bonyolult fonásokat alkalmaznak, többségüg igazán látványos. Hogy szép-e az már más kérdés, ízlés dolga, de az biztos, hogy érdekesek.
A felső két képen éppen ilyen hajfonat készül. van olyan is, amelyiknek az elkészítése két órát vesz igénybe! Nem csoda, hogy aztán két hétig is úgy hagyják, csak azután bontják ki, de sokszor akkor is csak azért, hogy valami új frizura készüljön.
Na, mit csinálnak a gyerekek az utcán? Fociznak. Ez egy kétszer két sávos út, de a forgalom nagsága lehetővé teszi, hogy reggelente focizzanak. Kisebb-nagyobb társaságokban, nem ritkán egymástól 100-200 méterre megy egy-egy meccs, általában nézőkkel. Ha jön valami, félrehúzódnak, aztán mehet tovább a játék.
Mint ezen a képen is... rendes, igazi bőrfoci általában nincsen, az nagyon drága dolog. De van sima gumilabda, vagy, nem ritkán, vászonból készült, rongyokkal kitömött labda. Persze, nem pattog, de attól még lehet vele focizni. Magyarországon ez már nem gyakori, nem elég menő. Itt viszont szeretnek focizni, pedig se igazi labda, se nagy stadion nincs hozzá. És? Nem is azon múlik...
Tűz. Nem nagy tűz, csak egy kis tüzecske, de attól még tűz. Bent a városban, ott, ahol az első képet is készítettem, a buszra várakozás közben. Egy fiatal nő ment a térség nagyjábóli közepére, egy kisebb zsák szemetet kiborított a gazba, aztán ügyesen meggyújtotta. Miután meggyőződött róla, hogy ég rendesen, otthagyta, hagy égjen magától. Néhányan arra jártak, de láthatóan senkit se érdekelt a dolog, nincs abban semmi érdekes. Szerintem ez csak nekem volt szokatlan és meglepő módja a szemét eltakarításának.
Govindu, az indiai barátom lakásának teraszáról készül ez a kép egy hétvégi délutánon. Két szemben levő házat és az udvarukat fényképeztem. Sem a házak nem valami nagyok, sem az udvarok. Építőanyag a kő, a kerítés is abból van, persze szárazon rakva, cement nélkül, mert az drága. A ház is kőből van és a fény annyi, amennyi a nyitott ajtón bejut az egyetlen helyiségből álló hajlékba. Mindegyik házban egy-egy család él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése