Hare Selam -- negyedik rész

Igen, még mindig tart, de ezzel vége is lesz, hogy aztán megint a mindenféle képek legyenek egy ideig a blogon. Azért csak egy ideig, mert még ott van ugye, a Raya-völgyi utam is, ami megint csak érdekes. Az az Afar-vidék pereme, de hát, az egy másik történet lesz.

És, mindenekelőtt egy fontos megjegyzés. Volt, aki azt kérdezte, miért vagyok itt, ha nem érzem itt jól magamat?  Volt, aki szerinte ugyanis az jön át a blogból, hogy nem is jó itt nekem, rosszul érzem magamat. Nos, az igazság az, hogy egyáltalán nem rossz itt. Igen, igaz az is, hogy most még egyedül vagyok itt és így, a családom nélkül, nem olyan jó, hiányoznak. Sokszor jutnak eszembe a családom tagjai, a barátaim, hogy de jó lenne velük lenni. Szerintem aki élt már külföldön, az ismeri ezt az érzést: hiába jó itt, ha egyszer nincsenek itt azok, akik számomra fontosak.

De attól még nem rossz, sőt! Valójában jó itt lenni. Erről ugyan már terveztem írni, és bizonyára fogok is, de azért hadd tegyek néhány észrevételt.

Itt nyugalom van. Olyan ajta nyugalom, ami Magyarországon nem nagyon szokott lenni. Nem arra gondolok, hogy csend van és nincs senki az utcán, hanem arra, hogy az emberek maguk nyugodtak. Különös élmény ez. Az élet lassan megy és alapvetően elég csendesen.

Aztán itt nem nagyon láttam még rosszkedvű embereket. Biztosan van, miért ne lenne, de nem meghatározó. Az a fajta szürke rosszkedvű, nyomorúságos érzés, ami Magyerországon olyan áéltalános, itt teljesen ismeretlen. Nagyon jó csak úgy üldögélni egy kávézóban és  -- mondjuk -- merengeni. Nem kell mindg csinálni valamit, az itteniek se csinálnak. És talán igazuk is van. Még egyszer se hallottam, hogy politizáltak volna, vagy azzal jöttek volna, hogy olvastam-e, hallottam-e ezt vagy azt az újabb rossz hírt?

Meg szoktam nézni ezt-azt a magyar neten, például az indexet. Innen nézve már nagyon vicces, hogy volt aki komolyan kérdezte, hogy nem félek-e Afrikába menni. Afrikába? Hát hol vannak gyilkolászások, robbantások, lövöldözések, tömegbe hajtások, súlyos testi sértések és tömeges karambolok? Mert itt nincsenek. Illetve, biztos vannak, de nem szerepelnek a hírek elején, sőt a végén se. Rákérdeztem, hogy ez miért van, mire azt mondták, hogy egyrészt nem ez a lényeg, másrészt meg tényleg nem nagyon van ilyesmi. Szóval, innen nézve még Magyarország is egy borzasztó veszélyes helynek tűnik, nemhogy Európa, vagy pláne az USA. Mi több, az itteni átlagember egészen normális. Nincs az a végtelenül idegesítő állandó modorosság, mint nálunk. Nincsenek azok az idióta allűrök, hogy mi is a trendi, és nem vitáznak olyan hülyeségekről, mint hogy kell-e a nőknek gyereket szülniük vagy nem.

Ezek az emberek itt egyszerűen csak próbálják élni az életüket, egyelőre még a média keltette hisztéria és pótcselekvés nélkül. És nagyon jó ebben részt venni. Hogy van egy csomó minden, ami nem tetszik? Hát persze hogy van, de ilyen otthon is van. Igaz, nem tudnék itt élni tartósan de nem is erről van szó. Egy kicsit itt élni viszont csuda egy élmény, szerintem sokakra ráférne otthon: talán kicsit bölcsebbek lennénk a sok okosság mellé.


-----------------------------------

Érdekes élmény itt utazni. Én ülök a kocsiban, nézem az embereket és szemlélődök és gondolkozok. Igyekszem nem kritikus lenni és nem ítélkezni, hanem tényleg csak nézni a dolgokat, úgy, ahogy vannak. Azt hiszem, hogy ez az út vezet a megértéshez, nem pedig az, ha rögtön racionlis okokat keresnék mindenre és bírálnám az életüket. De ez nem olyan egyszerű, kell egy kis idő hozzá. Itt minden nagyon lassú, lassan haladnak a dolgok.

De hát hogyan kellene haladniuk? Mekelle lakosságának legalább a fele az elmúlt húsz évben települt be és természetesen a korábbi szokásaikat hozták magukkal, a gyerekeik pedig ezt vették át. De akik korábban itt éltek sem mondhatták el magukról, hogy egy pezsgő világvárosban élnek. Faluhelyen meg az élet tempóját leginkább a kecske és a szamár szabja meg. Ipar nincs, kizárólag növénytermelés van, meg legeltetés. A kapáláshoz nem kell kapkodni, megvár, a kecskék pedig szép lassan ellegelészenek egész nap, csak arra kell vigyázni, hogy a búzát ne egyék meg. Hát, ehhez igazodott itt az élet. Jellemző kép volt, ahogy az egyik hegyoldalon üldögélt két férfi és beszélgettek. Nem csináltak semmit, csak ültek és beszélgettek, de ismerve a tempójukat, nyilvánvaló volt, hogy ott ülnek már egy ideje és még ott is lesznek egészen estig. De mégis mit kellett volna csinálniuk? Növeszteni a növényeket? Locsolni? Hiszen nincs is víz? Etetni a kecskéket? Esznek azok maguktól is. Hát, csak ültek és beszélgettek. A gyerekek a faluból lelkesen szaladnak oda hozzzánk, ha valahol megjelenünk. Annyira nem történik semmi se ezekben a kis falvakban, hogy három kutató érkezése (ráadásul az egyik egy igazi ferendzsi!) egészen nagy eseménynek számít.

Persze, most lehetne mondani, hogy mindig van mit csinálni a ház körül, csak neki kell látni. Tudom, nagyapámék is ezt mondták. Csakhogy még a szegényebbik nagyapámnak is olyan szerszámai voltak, meg olyan felszerelése, ami itt néhol egy kisebb falunak sincs. Csavarhúzó és csavarok? Gyalupad? Fogók és mindenféle egyéb szerszám? Különféle faanyagok és fémlemezek, üveg és tetőcserép? Ugyan már! Itt ennyi minden nincsen. Majd biztosan lesz, de még nincsen. Összeszedhetné a köveket a ház körül, legalább ne legyen tiszta kő minden. Jó. És akkor mi lesz? Csak kövek vannak mindenütt, hordja el az egész hegyet? Hát, inkább csak lassan pergetik a napokat, ha dologidő van dolgoznak, ha az állatokat kell legeltetni, itatni, akkor elhajtják őket, aztán nagyjából ennyi. Meg időnként elgyalogolnak a legközelebbi piacra. Sok mindent persze nem vesznek, csak ami valóban kell: egyrészt pénz se nagyon van rá, másrészt meg hogy vigyék haza? (Arról, hogy mennyi a sok pénz és mennyi az a kevés, majd egyszer később írok). Ha mennek valahová, lassan mennek. Hová siessenek? És ha hamarabb odaérnek, akkor mi van?

Ha nekem kellene itt élnem, közöttük, valószínűleg nem bírnám ki ezt a tempót, de ez az én bajom. Ők így élnek és ez az ő dolguk. Amikor meg ők vagy a gyerekeik beköltöznek a városba, hát ők is ezt hozzák magukkal. Igaz, persze a városi élet itt is feszesebb, gyorsabb, szabályozottabb. De azért jól láthatóan nem az a budapesti tempó, még ha nem is olyan álmos, mint a falu. Nem is baj ez: ennek is megvan a maga varázsa, és ezt már én is meg tudom szokni.  

Mekellébe visszafelé jövet betértünk egy helyi étterembe. Ez persze nem a faluban volt, hanem már egy kisvárosban. Az étterem udvarába ezen az átjárón át lehet bejutni az utcáról, ahol a fotót készítettem. A táblán felül tigrinyául van írva, hogy étterem, alul meg ugye angolul, a telefonszámmal együtt. Az ott üldögélő embernek valószínűleg nincs köze az üzlethez, csak éppen ott üldögél.

Egyébként itt sokkal több kávézó és étterem van mint Magyarországon (étterem... hát mit mondjak rá? nem ismerek rá más kifejezést).  Az, hogy az emberek összejönnek és isznak egy kávét vagy teát, vagy esznek valamit, sokkal általánosabb, mint nálunk. Otthon egy-egy ilyen kis kávézó nagyon hamar bezárhatna, itt meg eléldegél, pedig az emberek itt sokkal szegényebbek. De mégis.... olyasmi ez talán, mint nálunk faluhelyen volt a rengeteg kocsma. Senki se volt gazdag, de azért egy-egy fröccsre, sörre tellet: ott lehetett egy kicsit csak úgy lenni. Na, itt az a különbség, hogy nincs alkoholfogyasztás. Illetve van, de nagyon kevés.

Az első a kézmosás, minden étkezés előtt. Ez nagyon fontos, mert külön evőeszköz általában nincsen, az emberek -- mint az délen általános -- egyszerűen kézzel esznek. Persze, az ételek is olyanok, hogy ezt könnyen meg lehessen tenni: töltött káposzta például nincsen. Szóval, ez az udvar, előtérben a hordóval, amire a csapok vannak szerelve, hátul pedig a toalett látható. A tulajdonképpeni étkező éppen a hátam mögött van.

Egy csudálatosan szakadt, ferdém álló ajtón lehet bejutni az étterembe. Aki európai értelemben vett éttermet, vagy étkezőt vár, az bizony csalódni fog. Minden rossz indulat, irónia és szarkazmus nélkül kell olvasni az alábbiakat, egyszerűen csak a tényeket írom le erről a helyről.

Szóval, leülve rögtön Rejtő Jenő könyvei jutnak az eszembe. Pont ilyeneket írt le, csudálatosan jól! Milyen is it...? Belülről az egész leginkább olyan, mint egy a korához képest viszonylag jó állapotban levő öreg, vályogból való nyárikonyha. A falak sehol se nagyon egyenesek és csak itt-ott mállik a vakolat, viszont minden ki van festve. Vagy legalábbis majdnem minden. A fal egyébként fa szerkezetű, de úgy, hogy a gerendák köze vesszővel van megfonva, aztán sárral lekenve. Leginkább egy vályogházra emlékeztet belülről, mint mondottam. Elég sötét van, fény csak az ajtón jön be, ami persze nyitva van, különben nem jönne be a fény és nem lenne szellőzés. Üvegablak nincs, az üveg drága, meg könnyen törik. 

Mi az étterem hátsó részében ültünk le. Egyébként nem volt valami nagy az egész: három-négy asztal, nem több, egy nagyjából négyzet alaprajzú teremben. Az egyik oldala mentén kanapé, két oldalán székekkel, előtte alacsony asztal, ide ültünk mi. Szemben, a bejárat mellett (ami a képen is látszik) csak egy pokróccal letakart föld-padka van, előtte egy kis asztallal. Ezzel szemben, ak épen éppen nem láthatóan, van a konyha bejárata és a kávét is ott, a szemben levő sarokban főzik.

A hátunk mögött a fal csak egyszerű hullámlemez a fára szegezve, de belülről az egész függönnyel van takarva, szép, színes szövésű anyaggal. Összességében elég hűvös, különös hangulatú hely. Nem rossz, és kétségtelenül nagyon különös.

A falon különféle díszítések vannak: egy nagy tükör, képek, reklámok és mindenféle apróságok. Meg persze a mindenfelé lógó vezetékek.

A vendégek egy része, akik a kávé készítése közben beszélgettek a tulajdonossal -- tehát bizonyára helyiek -- kényelmesen üldögélnek az egyik sarokban, ahol a kávé készül. A füst a ceremónia része, illatosításra szolgál, maga a kávé faszénen készül. Szemmel láthatóan jó a hangulat, de mondjuk ez mindig így van. Miért is szomorkodnának? Van mit enni, van mit inni, béke van, akkor meg?

A függöny mögött az étterem másik része, nem tudom, pontosan mi van ott, alighanem a konyha, meg persze a személyes dolgok. Az ajtóban a tulajdonos egyik gyereke majszol éppen valamit. Hogy mit, azt nem tudom. Talán sült vagy főtt kukoricát, az itt nagyon népszerű, én is majd' minden nap eszek ilyesmit.

Az étel. Ez itt az én adagom. Egy nagy acéltálcán van az egész: alul az inzsera, benne pedig a hozzávaló, ami jelen esetben tagamino. Nem tudom, pontosan mi ez, de leginkább a sárgaborsóra emlékeztet az íze, bizonyára az az alapja. A másik adag, a kép szélé valami más, nem emlékszek a nevére.

Tessék, egy közelkép a tagamino-ról inzserával. Egyébként nagyon finom és bőséges étel.

Az ételt természetesen kávé zárja -- mi más zárná? Ez a kávé géncentruma.

A kévé után megyünk tovább, de nem sokat, mert kiszállunk egy... egy nem is tudom hol. A városka vége felé, egy nagy kereszteződés mellett áll egy hely, ahol mézbort ittunk. Helyi specialitás, mézből erjesztett ital. Különféle erősségű változatai vannak, amit mi ittunk, az olyan 4-5% alkoholtartalmú lehetett, kicsit talán több. A hely pedig... hát, elég különös. Nem  tudok rá mást mondani, minden elfogadással és megértéssel együtt sem, mint azt, hogy szakadt. Nagyon szakadt. Ütött-kopott lócák, amiket asztalnak használnak, billegnek egy nagy darab kövekkel lerakott udvaron. A lócák egy része ülésre szolgál, ezek valamivel tisztábbak, mint a többi, a széke kegy részének pedig van valamiféle ülőfelülete. Más részüknek nincs, hanem a megmaradt fémvázra kötöztek madzagokat, elég sűrűn, így aztán azok is használhatóak.

A mézbort, aminek a helyi neve miesz, ilyen teáskannákból töltik ki a vendégeknek. Sima poharakat használnak, de van egy tradicionális edény is, amiből régebben itták. Ma azonban inkább a sima (és vélhetően sokkal olcsóbb) üvegpoharat használják.

A jobb oldali edény a hagyományos miesz-ivó pohár, a bal oldali meg, ugyebár, egy sima üvegpohár.

Maga az ital sűrű, zavaros, sötétsárga lé, de ez jól látszik a képen is. Az íze édes, kevés alkohollal és valami gyümölcsös savassággal. Egyáltalán nem rossz, sőt finom is, ha valaki szereti a mézet, hiszen annak az íze dominál benne: én szeretem a mézet (is). Viszont tele van valaminek a magjaival, de nagyon. Mivel leszűrve nincsen, így a kis magvacskákat úgy kell kiköpködni. Mint, mondjuk a szamóca-turmix, abban is sok pici mag van. Egyébkén a lé maga nem olyan sűrű, mint a méz, rendesen folyik. Gondolom, a hagyományos edény azért jobb, mert annak az öblös részében maradnak a  magok (vagyis, hát a nagyobb részük) -- nekem legalábbis így volt -- és nem issza meg az ember. Finom ital, tényleg, de azért le lehetne szűrni.

Persze, járnak ide mások is, mint ez a fiatal pár, akik szívesen megengedték, hogy fotózzam őket. Fogalmam sincs, hogy kik, honnan jöttek és mit csinálnak, de nyilván nem lehetnek messzi földről érkezettt turisták. Szerintem helyiek, mert semmiféle cókmókjuk nem volt és valószínűleg a piacra mentek, vagy onnan jöttek. Mindenesetre mindketten ittak egy-egy pohár mieszt, aztán mentek is tovább. És persze mosolyogtak. Tényleg hihetetlen: Magyarországon egy ilyen kis helyen, ha egy idegen beül meginni valamit, már hallotta volna a panaszkodást: ááá... nem lehet itt megélni, uram! Hát nincs itt semmi!, Vót, még régen, amíg vót a téesz, de azt mán régen széjjelhordták... Itt meg? Itt örülnek, hogy élnek. Ez így nagyon ostobán hangzik, tudom, de tényleg így van.

Az egyetlen probléma itt, amit kicsit nehéz megszokni, a legyek jelenléte. Mekellében is van légy, de nem sok. Itt viszont tényleg mindenen ott voltak. Mivel a miesz itt készül, helyben, persze, hogy minden jön a mézre, pláne a legyek: százával voltak. Mondjuk, most már én is cak elhessegetem őket, minek leütni, attól még ugyanolyan sokan maradnak :)

Hát, Ilyen volt a Hagre-Selam napom, négy részben. Legközelebb más jön.